Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mint külső, elfogulatlan személynek engedtessék meg egy hozzászólás a szegedi egyetem ősének keresése témában. Magam a jezsuiták történetével foglalkozom, a JTMR Levéltárának és Rendtörténeti Könyvtárának a munkatársa vagyok. Számomra nagyon biztató és fontos tény, hogy a szegedi egyetemen széles körű vita bontakozott ki az egyetem identitásával, az eszmei örökös és a szellemi utód keresésével kapcsolatban.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy én teljes mértékben egyetértek Makk Ferenc profeszszor úrral és eszmetársaival, mint Minker Emil professzor úr; számomra, aki folyamatában és egészében szemléli a jezsuita rend történetét, teljesen világos, hogy a kolozsvári Báthory-egyetem a mai Szegedi Tudományegyetem őse, de természetesen teljesen egzakt, a történelemtudományban általánosan elfogadott módszerek szerint ez nem tisztán levezethető. Úgy vélem, a kérdés tisztázását jogi, történeti és érzelmi alapon lehetne csak megnyugtatóan rendezni. Azonban a helyzet összetettsége és a megfelelő dokumentumok hiánya miatt ez nehezen valósítható meg.

Mivel magam nem vagyok jogász, és nem is szeretnék belekontárkodni a jogi kérdésekbe, hiszen sok kiváló és remek felkészültségű jogász található a szegedi egyetemen, csak annyit szeretnék megjegyezni – mivel azt mondják, hogy a magyar jogásznemzet, és mindenki rendelkezik természetes jogérzékkel –, hogy nem szabadna csupán meglehetősen kétes jogi kritériumok miatt megtagadni a kolozsvári Báthory-egyetemtől az egyetemi rangot. A késő középkorban nem voltak teljesen tisztázottak az egyetemi státusz előírásai, sem az elismerés szintje. Akkoriban még nem készültek vitás esetekben jogegységi határozatok, a feudális joggyakorlatból pedig mind a pápa, mind az egyes uralkodok szívesen maguknak ítéltek különféle, a mások jogát kizáró hatalmat.

Ezért inkább érdemes lenne azt megvizsgálni, hogy kik és mit tanítottak a kolozsvári egyetemen, vajon a mostani egyetemi profeszszorok elfogadnák-e az akkori kolozsvári tanárokat társukként a mai egyetemi életben. A mostani diákok büszkék lennének-e az egykori kolozsvári diákokra, ha most évfolyamtársaik lennének. Erre mindenképpen egyértelműen csak az igen lehet a felelet.

A Jézus Társasága felmérve a korabeli helyzetet, a legkiválóbb tanerőket küldte Kolozsvárra a különböző jezsuita iskolákból. A kitűnő oktatási anyagot elsőrangú tudással rendelkező tanárok adták elő, mivel a kolozsvári egyetemet a jezsuiták hídfőállásnak tekintették, más egyetemeken már bizonyított személyeket küldtek. Az egyetemi oktatást humanista ihletésű, sajátosan jezsuita művelődési és katolikus bástyának tartották, mert kettős célt szolgált az oktatás: részint a nagyon vigasztalan erdélyi műveltséget szerették volna megemelni és európai színvonalra hozni, másrészt a keleti ortodoxia felé akartak párbeszédet nyitni.

A tanárok válogatását a lengyel jezsuita tartomány korabeli főnöke, a spanyol P. Francisco Sunyer végezte. A magyar jezsuitákon kívül főként lengyel, olasz és német jezsuiták érkeztek Kolozsvárra, mint az egyetem első rektora, a lengyel P. Jakub Wujek (humanista nevén Vangrovitius), számos teológiai könyv szerzője, az első lengyel katolikus biblia fordítója, egyidejűleg a gyermek fejedelem, Báthory Zsigmond nevelője, akit ebben a tisztségben a remek felkészültségű magyar jezsuita, P. Leleszi János váltott. P. Odescalchi a neves római egyetemről érkezett, retorikát, bölcseletet és mennyiségtant tanított. Krakkóból jött P. Justus Rabbus, a Párizsban tanult, világszerte elismert nyelvész, aki a héber, a görög, a német, a francia és az olasz nyelvet tanította, mindezek mellett a teológiában jártas hitvitázó volt. Amint szintén a teológiai kérdések, a hitviták nagy szakértőjének számítottak a német származású atyák: P. Wolfgang Schreck és P. Johann Pusch.

A magyar származású atyák közül a már említett Leleszin kívül, aki Bécsben tanított az egyetemen, megemlíthetjük P. Szántó (Arator) István nevét, aki kora egyik legkiválóbb jezsuita tudósa volt, szintén foglalkozott bibliafordítással, Bécsben és Grazban volt egyetemi oktató, és a római kúriáról érkezett Erdélybe; valamint az ugyancsak a bécsi egyetemről átkerült P. Thomány Mátyás nevét. A kolozsvári egyetemen tanított a magyar Cicero, P. Cseles Márton és az erdélyi Cicero, P. Csete István.

A későbbi külföldi tanárok közül kiemelkedik az olasz P. Antonio Possevino Mantovából, az ugyancsak olasz P. Giovanni Paulo Campani, aki a prágai rektorság után jött Kolozsvárra; a francia P. Claude Vernello a lyoni, az olasz P. Pietro Maior pedig a neversi katedrát cserélte fel a kolozsvári beosztással. A spanyol Alfonzo Carillo a bécsi egyetemről érkezett. Szintén a kolozsvári egyetemen tanított, és a helyi csillagdát alapította meg, a világhírű jezsuita tudós, P. Hell Miksa évszázadokkal később. Tehát csak a fent említett nevekből is kiviláglik, hogy milyen európai nagyságok jelentek meg a kolozsvári egyetemen. A nevesebb diákok közül csupán két nevet említenék meg: Pázmány Péterét és Gyalogi Jánosét.

A kolozsvári Báthory-egyetem történetének sok szomorú és tragikus epizódját ismeri a jezsuita történetírás. A legsúlyosabb megrázkódtatás 1603-ban érte az egyetemet, amikor a (szintén nagyon sokat szenvedett) unitáriusok vezetésével a városi csőcselék lerombolta és kifosztotta az egyetemet, a jezsuitákat fizikailag is súlyosan bántalmazták, Emmanuel Neri segítőtestvért pedig megölték. Később a jezsuiták a vértanú halálával úgy érezték, hogy a saját vérükkel szentelték meg ezt a helyet, és mindent megtettek, hogy a tiszta tudományt szolgálják, hogy a hasonló tragédiák sohase ismétlődjenek meg. Az emberi elmét csiszolták, a tudatos életét vállaló és másokért élő embereket szerettek volna formálni a diákjaikból.

Ami az érzelmi kérdést illeti, nem nacionalista és nem soviniszta meggondolásból vállalható a kolozsvári Báthory-egyetem és a mai Szegedi Tudományegyetem között a folytonosság, hanem most már tisztán európai alapon. Ahogyan a mai kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem büszkén vallja, hogy jogutóda és a szellemi hagyományok örököse az egykori jezsuita egyetemnek, ugyanolyan alapon a szegedi egyetem is méltó utódnak tekintheti magát; ezzel mind a magyar, mind a román művelődés és oktatás európai keretet és hátteret nyer. Egymás kölcsönös elismerésével valóban a tudomány tiszta forrásait lehetne táplálni.

Arról pedig semmiképpen sem szabad elfeledkezni, hogy a mai Szegedi Tudományegyetem messzire világító fáklya a magyar nyelvű oktatásban és művelődésben, amelynek fényét és értékét csak emelné a dicső múlt büszke vállalása és a szellemi örökség ápolása.