2019. december 7., szombat English version
Archívum  --  2010  --  4. szám - 2010. március 16.  --  Fókusz
Út­köz­ben lát­tuk
Címkék: TárcaFókusz

Az ut­ca sar­kán kö­vér­kés fiú áll, nincs ben­ne sem­mi kü­lö­nös, és min­den bi­zon­­nyal min­den­ki el­men­ne mel­let­te, meg se je­gyez­né, olyan jel­leg­te­len, ha nem áll­na olyan su­tán a já­ró­ke­lők út­já­ban, se­ho­va se tart­va, még­is úgy, hogy lát­ha­tó le­gyen, za­var­ja is ez a sehol-se-lét. A ke­zé­ben há­rom-négy szí­nes fec­nit szo­ron­gat, nyil­ván va­la­mi hir­de­tést, már mes­­szi­ről ki­szú­rod, és már elő­re azon gon­dol­kodsz, ho­gyan fo­god majd a le­he­tő leg­ter­mé­sze­te­sebb­nek tü­nő moz­du­lat­tal fél­re­for­dí­ta­ni a fe­je­det, ami­kor mel­lé érsz, hogy ne kell­jen tő­le sem­mit se el­fo­gad­nod. Mi­re a sa­rok­ra érsz, mel­lé te­hát, még­se nyújt fe­léd sem­mit, csak egy mon­da­tot hal­lasz, hal­kan, bi­zony­ta­la­nul, nincs cí­mez­ve sen­ki­nek, ezért min­den­ki­hez, va­gyis bár­ki­hez, hoz­zád szól te­hát, mert az ut­cán te is bár­ki vagy, egy mon­da­tot, amit ép­pen­ség­gel most te hal­lasz meg, egy­szer­re cím­zett és vét­len hall­ga­tó­zó: min­dent meg­ve­szek.

***

A híd­fő alul­já­ró­ja föld alat­ti tér, még­is be­süt a nap. Ahogy jössz fel, a föld alól, már a föld szí­nén vagy, még­is tu­dod, még nem elég­gé. A két lép­cső kö­zött két alak fo­nó­dik egy­be, min­den­ki úgy ke­rü­li ki őket, olyan pon­tos és oda sem fi­gye­lő ko­re­og­rá­fi­á­val, mint­ha va­ló­já­ban ész­re se ven­nék őket, mint­ha a ki­ke­rü­lé­sük nem igé­nyel­ne kü­lön fi­gyel­met. A na­gyobb alak át­öle­li a ki­seb­bet, a szá­juk­nál van­nak ös­­sze­ra­gad­va. Mind­ket­tő ka­bát­ja sár­fol­tos, a ki­seb­bik ar­cán ha­tal­mas, pi­ros, el­va­kart pat­ta­ná­sok. Nem le­het el­dön­te­ni, me­lyik a fiú. Leg­in­kább mind­ket­tő. A ki­sebb alak ar­cát szin­te tel­je­sen el­ta­kar­ja a na­gyobb ar­ca és a sa­ját pat­ta­ná­sai. Ha ilyet vers­ben ol­va­sol: eman­ci­pa­torikus ro­man­ti­ka. A fi­úk vi­szont itt előt­ted: csú­nyák. Füg­get­le­nül at­tól, hogy fi­úk. Mi­kor el­mész mel­let­tük, egy ideg meg­re­meg a szá­ja­don.

***

Ami­kor út­köz­ben vagy, nincs időd min­dent meg­fi­gyel­ni. Van, amit meg­látsz, és rög­tön el­fe­lej­ted. Pél­dá­ul so­ha sem tu­dod meg­je­gyez­ni, a busz vagy a vil­la­mos, amin teg­nap utaz­tál, ugyan­az-e, ami­re hol­nap is fel­szállsz. A jár­mü­vek, ezek a ha­tal­mas, bál­na­sze­rü tes­tek ugyan­is so­ha­sem ön­ma­guk­kal azo­no­sak, ha­nem az út­vo­na­luk­kal, nem az ha­tá­roz­za meg őket, hogy mi­cso­dák, ha­nem hogy ho­va men­nek. Sze­re­ted azt hin­ni, hogy té­ged ez kü­lön­böz­tet meg a tö­meg­köz­le­ke­dés­től, hogy te épp for­dít­va: akár­ho­va mész, at­tól füg­get­le­nül vagy azo­nos. Nem az vagy te­hát, akit meg­lát­nak, és rög­tön el­fe­lej­te­nek. Mint pél­dá­ul az a lány, akit múlt­kor épp egy pil­la­nat­ra fi­gyel­het­tél meg, ráz­ta a tes­tét va­la­mi, és te nem tud­tad el­dön­te­ni, hogy sí­rás vagy kun­co­gás. De tud­tad, hogy ha to­vább fi­gye­led, és meg­tud­nád a vá­laszt, ak­kor se tud­nál meg sem­mi pon­to­sat.

Turi Tí­mea

Bezár