2020. november 27., péntek English version
Archívum  --  2010  --  2. szám - 2010. február 15.  --  Fókusz
Út­köz­ben hal­lot­tuk
Címkék: TárcaFókusz

Min­den egyéb hí­resz­te­lés el­le­né­re va­ló­já­ban min­den uta­zás moz­gás nél­kü­li. Ha már moz­gunk, már­mint mi ma­gunk, ak­kor ugyan­is nem uta­zunk, ha­nem sé­tá­lunk, szem­lé­lő­dünk, vagy épp el­len­ke­ző­leg, ro­ha­nunk va­la­ho­va, fél­ve a ké­sés­től. Az iga­zi uta­zás ese­té­ben azon­ban min­dig va­la­mi más uta­zik he­lyet­tünk, visz a vo­nat, dö­cög a busz, csi­lin­gel a vil­la­mos, és mi csak egy hely­ben ülünk, ál­lunk, ka­pasz­ko­dunk a fo­gó­dzó­ba, a vé­kony­ka ab­lak­pár­kány­ba vagy a gya­nú­ta­nul előt­tünk uta­zó tás­ká­já­ba, zse­bé­be, két­ség­beeset­ten.
„Én nem ér­tem ezt a lányt, pök­hen­di, rá­tar­ti, nincs ben­ne meg­ér­tés, min­dig csak azt haj­to­gat­ja, ha mond va­la­mit egy­ál­ta­lán, hogy egye­dül akar szó­ra­koz­ni, pe­dig tu­dom, mit je­lent ez az egye­dül, hogy nem ve­lem, hi­á­ba ve­szek ne­ki Rost And­rea-kon­cert­je­gyet, ami­ért más gye­rek a va­la­gát fé­nye­sí­te­né az any­já­nak, ő csak duz­zog, és hí­zik egész nyá­ron, hí­zik a sem­mi­be, és ak­kor se fogy, ami­kor disz­kó­ba jár, és nincs ben­ne meg­ér­tés, sem­mi, de sem­mi.”
Pe­dig nyil­ván mind­an­­nyi­an em­lé­ke­zünk ar­ra, hogy mi­lyen volt, ami­kor gye­rek­ként nya­ral­ni utaz­tunk, és úgy érez­tük, túl sok ide­ig áll a vo­nat a szem­lé­lő­dés­re is unal­mas ál­lo­má­son, vagy csak a vé­ge­lát­ha­tat­lan alag­út­ból akar­tunk mi­nél ha­ma­rabb ki­kec­me­reg­ni, hi­szen szü­le­ink nyug­ta­tá­sa el­le­né­re meg vol­tunk győ­ződ­ve ar­ról, hogy az va­ló­szí­nű­leg egész egy­sze­rű­en vég­te­len, szó­val nyil­ván mind­an­­nyi­unk­nak van ar­ról em­lé­ke, hogy ami­kor meg akar­tuk gyor­sí­ta­ni uta­zá­sun­kat, gye­rek­ként ho­gyan rán­ci­gál­tuk a vo­nat­ku­pé kis asz­tal­ká­ját, si­et­tet­ve az uta­zást, és ami­kor vég­re to­vább­gu­rul­tunk az unal­mas ál­lo­más­ról, és ki­kec­me­reg­tünk a vé­ge­lát­ha­tat­lan alag­út­ból, ak­kor meg vol­tunk győ­ződ­ve ar­ról, hogy igen, ez a mi erő­fe­szí­té­sünk ér­de­me is.
„Á, szia, még két meg­ál­ló, az­tán le­szál­lok. Nem jössz te is? Ta­lál­ko­zunk a La­li­val. Nem is­me­red? Nagy da­rab, ci­gány. De nem va­gyok ras­­szis­ta, nem azért mon­dom.”
De nem kell ah­hoz még csak fel­nőtt­nek se len­ni, hogy az em­ber fel­hagy­jon az ilyen gye­rek­ko­ri tév­esz­mék­kel, és be­lás­sa, hogy a vo­nat, a busz, a vil­la­mos nél­kü­le is ugyan­olyan jól, ros­­szul, gyor­san, las­san ha­lad, mint­ha ő nem len­ne raj­ta; sőt. Hogy be­lás­sa azt, hogy ami­kor uta­zik az em­ber, ak­kor sem­mi más dol­ga nin­csen – mi­vel őhe­lyet­te ma­ga a jár­mű köz­le­ke­dik –, mint­hogy ön­kén­te­le­nül szem­lél­jen, el­ha­tá­ro­zás nél­kül is hall­ga­tóz­zon, hogy olyan dol­go­kat lás­son és hall­jon meg, amik­be épp­úgy nincs be­le­szó­lá­sa, és amik­hez épp­úgy nincs kö­ze, mint a jár­mű­höz, ami­vel uta­zik.
„Tud ad­ni száz­öt­ven fo­rin­tot? Tud ad­ni száz­öt­ven fo­rin­tot?”

Turi Tí­mea

Bezár