Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Néhány napja összefutottam egy régi baráttal, akinek igen jól működő turisztikai vállalkozása van. Épp jókor jött a váratlan találkozó, mert meg akartam vele beszélni a következő bortúrát: Soltvadkertet.
Tudatos borivó mindig vagy sofőrrel indul útnak vagy előre gondoskodik szállásról, s itt teljesen mindegy, hogy ötven vagy háromszáz kilométerre van az úti cél. Mivel barátom szervezett már néhány utat, és sohasem kellett csalódnom, gondoltam, most is csak fölveszi a rendelést, azután rám telefonál a kolléganője, s már csak utazni kell. „Miért épp Soltvadkertre?" – tette föl azonban most a kérdést.
És ebben a mondatban benne volt a termőhellyel szemben érzett összes sztereotípia. Hogy ott hamis, tablettás, műtrágyás, s ki tudja még milyen, valamint kannás a bor. Hozzám hasonló ember ilyenkor először önmagát csillapítja le, majd elkezdi szálába szedni a témákat. Kezdjük talán épp ott, gondoltam ekkor, hogy barátom turisztikai cégének több kongresszusára szállított az én borkereskedésem Frittmann-féle bort. Itt is kezdtem az érvelést, mire a barátom: „a Frittmannék soltvadkertiek?"
Nos, itt újabb problémába ütköztünk: a családi márka és a termőhely különvált, ami egyrészt rövid távon jó az értékesítőnek, másrészt egyáltalán nem hasznos a termelőnek. Abban viszont meg tudtunk egyezni, hogy a Frittmann-féle borok mindig jól beváltak. Mentünk is volna tovább a szervezésben, ám most aztán az is kiderült számomra, hogy a német családnév után azt hitték, villányi termelő borát éltetik a kongresszusi résztvevők.
Huh. Egy ilyen kicsike felületen hogy is rakjunk rendet ebben a zűrzavarban!?
De tegyünk rá kísérletet!
Nos, ha a bort kannában szállítják, abban tárolják és onnan mérik ki, még nem biztos, hogy a bor ihatatlan, hamis, beteg vagy hibás. Ellenben lehet könnyű, gyors fogyasztásra ajánlott, asztali vagy tájbor kategóriába tartozó, tiszta, hibátlan ital. Az Év bortermelői közül többen értékesítenek kannás kiszerelésben is bort, tehát a kannát ne tessék pejorálva használni. S bár törvény tiltja, mégis szeretném elképzeltetni, hogy valaki gondosan felbont tíz palack 1999-es 6 puttonyos Szepsy-aszút, azzal megtölt egy öt literes műanyag kannát, s aztán kitöltögeti a száznál is több vacsoravendégnek.
Kannás a bor?
Aztán nézzük ezt a tablettás-műtrágyás kérdést. A bort azóta hamisítják, amióta sikerült először a szőlő erjesztéséből előállítani. Hogy a kilencvenes évek elején épp az Alföld homokján szökkent szárba az eljárás, az egyszerre több tényezőnek köszönhető, de ezek között nincsenek ott a helybéli borászok. A Soltvadkert, Kecel, Kiskőrös aranyháromszögben sem a Rákosi, sem a Kádár-rendszerben nem alakítottak téeszeket, mert annyira széttagolódott volt a föld és a tanyás települések szerkezete. Végül szakszövetkezetek jöttek létre, mely keretek között egészen a rendszerváltásig mindenki jól tudta, hogy mi is az övé. Így a kárpótláskor mindenki vihette a magáét, aminek felbecsülhetetlen értéke volt ahhoz képest, amit mások liciteken tudtak megszerezni az egykori szép vagyon helyén.
Ez tehát az eredeti tőkefelhalmozásban megszerzett jó startpozíció, amit nem mindenki használt föl arra, hogy ősei lába nyomában visszatérjen a tisztességes földművelésbe. A földből néhányan pénzt csináltak, abból hatalmas gödröt ástak a rendőr szeme elől elzárt, világ végi tanya udvarába, amibe aztán olajsavazó tartály került. Az első szállítmányt és az első vámost még a szakszövetkezettől visszakapott föld árából lehetett megvenni, azután önmagát igazgatta az üzlet. Jelzem, mind a tanya, mind a laza, homokos talaj kedvezett a tevékenységnek.
Amikor aztán lejárt az olaj papír alapú minősítéséből származó nagy bevételek (magyarán a három forintosnak elvámolt tüzelőolajból szőkített huszonöt forintos gázolaj) kora, a hatalmas tartályokban bort kezdtek gyártani, mert a borkősavból, a cukorból, az élesztőből és a vízből mégis csak jóval olcsóbb borhoz hasonló italt készíteni, mint szaktudásból, föld iránti szeretetből, hagyományok tiszteletéből és az arc verítékéből.
A soltvadkerti Frittmannék a legutóbbi két Év bortermelője választáson bejutottak a legjobb ötbe. Ma Magyarországon 138 ezer ember készít bort. Ők ebben a mezőnyben jutottak föl a csúcsra.
Amikor tizenegy évvel ezelőtt elkezdtem a borfesztiválok azóta sikeressé lett sorozatát, épp őértük, az alföldi borászokért kockáztattam a nevetségessé válást akkori vendéglátós társammal, Puskás Lászlóval. Az ásotthalmi Somodi Sándorért, a sóshalmi Takács Ferencért és Nagy Sándorért, a csongrádi Pálfy Györgyért és Gulyás Ferencért, a hajósi Gonda Jánosért, a bajai Sümegi Józsefért és a többiekért, akik lehet, hogy kannában is fogalmaznak, de ugyanakkor népben és nemzetben, zöldellő kertben és takaros pincében, közös múltban és jobbnak tűnő jövőben tartják alanynak a szőlőt és állítmánynak a bort.