Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Amit az ember el tud képzelni magáról, végül az lesz belőle? Talán ettől félünk mindannyian. Hangosan ismételgetjük, hogy velünk ez nem, de ezzel már régóta nem tudjuk becsapni magunkat. Látja az ember a hajléktalant, nem ad pénzt a koldusnak, mert ki tudja, talán pont ez a húsz forint fogja megmenteni attól, hogy ő maga az utcára kerüljön. Jobb ezekkel nem gondolni, nézni a tévét, és arra jutni, ezek mind a maguk hibájából kerültek oda, tehát mi nem fogunk.
A Szegedi Nemzeti Színház bemutatói közül Gorkij Éjjeli menedékhelye zárta a hónapot. Horváth Péter író, rendező szereposztása bátorságra vall – a Kossuth-díjas Király Leventére osztotta Luka szerepét, aki bravúrosan meghálálta a bizalmat. Luka olyan volt, amilyennek lennie kellett. Bölcs, nyugodt, megfontolt, figyelmes, jó, és mégsem tökéletes. Király nem azt a fajta szent jóságot játszotta, amitől kinyílik az ember zsebében a bicska, és minden rosszra, bűnre csakazértis készen áll, hanem olyan öreget láttunk, aki jóságának a hitelessége abban áll, hogy tudjuk, ő is hibázott eleget, mire elért a bölcsességbe. Ez ad reményt a nézőnek is, és a menedékhely többi lakójának is. Hogy el lehet menni, sőt, el kell menni. Ezt érti meg például a Színész – Szerémi Zoltán játssza -, akit először érint meg a lehetőség, hogy másként is lehet. Szerémi nagyon jól alakítja a kicsit ripacs, de jobb sorsa érdemes pojácát, akiben talán valahol még vannak érzések. Küzd a felismeréssel, hogy felejt, és hogy ő is feledhető, hogy amire már nem emlékszik, az már nem is létezik. Ez a rettegés az elmúlástól teszi képessé arra, hogy tenni tudjon azért, hogy elindulhasson. De csak addig, amíg Luka biztatja. Amint ő meghal, és megszűnik a folyamatos pozitív visszajelezés, visszatérnek a neked-úgysem-fog-sikerülnik, elfogy a magába vetett bizalma. Győznek a pesszimisták, a Színész felakasztja magát. A rendezés azonban nem teszi egyértelművé ennek az okait - aki nem olvasta a drámát, az nem fogja megérteni, miért nincs a karakternek más megoldása. Elsikkadnak a menedékhely ricsajában azok a mondatok, amik megölik a Színész reményeit. Mint ahogy az is csak a nagyon figyelmes szemlélőben merül fel, hogy Luka nem csak elment, ahogyan azt előtte említette, hanem meghalt. Akkora a káosz a menedékhely lakói között, hogy alig lehet észrevenni, Luka nem vitte magával a gondosan összekészített holmiját - valószínűleg nem kell már neki. Miután Luka eltűnik, Székhelyi lesz a főszereplő. Nem annyira Szatyin, akit alakít, inkább maga Székhelyi. Átveszi Luka szerepét, bár cigány módra viselkedik, mégis irányít, uralja a színpadot. Lehet, hogy ez szegedi sajátosság, hogy a Direktor Úr nem lehet mellékszereplő, vagy lehet tudatos rendezői koncepció, hogy a darabnak ez az okoskodó pojácája vegye a kezébe a rendezkedést. De ha ez utóbbi, akkor nincs megfejtve, miért nem volt ellentét Luka és Szatyin között, hogyan férhetett el két dudás egy menedékhelyen? Mert Szatyin Luka megjelenése előtt is erős egyénisége volt a helynek, irányítgatta, rendezgette a többieket, de egy ilyen jellem, hogyan tudta elfogadni azt, hogy egy idős idegenre kezd hallgatni mindenki, és nem rá? Még ő maga is Luka gondolatinak követője. Székhelyi és Szatyin karakteréhez is passzolt viszont a „Save Our Souls!" felkiáltás – nem eredeti, de hatásos, érthető és hasznos.
De az előadás végén elénekelt Dinnyés József dal oly annyira átértelmezi az egész darabot, hogy minden más megbocsátható.
„Lebukik a fejem, és úgy zokogok,/ Haloványul bennem a bánat/ veretik körülöttem az ősi dobot,/ Szaladok, Hajnal, teutánad”.

                            P. Zs.