Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Az egyetem nem szabhatja meg, hogy mit igényeljen a társadalom, alkalmazkodnia kell. Fotók: Segesvári Csaba

 

– Lassan itt a tanév vége, ilyenkor mindenki sorra veszi az eredményeit. Ön mit emelne ki az évzáró beszédében?
– A dékáni megbízatásom ez év júniusáig tartott. Három évig voltam hivatalban, de idén tavasszal a kari tanács meghosszabbította a mandátumomat, ezért köszönettel tartozom a kar közvéleményének. Amikor elkezdtem ezt a ciklust, akkor nem években gondolkodtam, hanem a kari tanács és a professzori értekezlet által kitűzött célokban. Ezek a fejlesztések természetesen több évet igényelnek, és még közel sem jutottunk a végükre.
Egyik célunk az volt, hogy a kar infrastruktúráját a kor követelményeihez igazítsuk. Két épületünkben zajlik a kar élete, az egyik a Tisza Lajos körúti széképület, ahol oktatunk, a Rákóczi téri épületben pedig a karok kaptak elhelyezést. A Lófaránál lévő épületünkben utoljára 1962-ben volt felújítás, akkor végezték az emeletráépítést. Az én hivatali időmben fejeződött be a kar külső felújítása, és az elmúlt nyáron történt meg a teljes belső felújítás is. Ennek keretében a kar szintjei körbejárhatóvá váltak, és a hátsó kaput is megnyitottuk. Néha ezer hallgató tartózkodik egyszerre az épületben, de korábban az egész forgalom a főbejáraton keresztül zajlott. A műszaki szakemberek próbáltak megnyugtatni, hogy a lépcsők elbírják ezt a forgalmat, ám én úgy láttam jónak, ha nem kísértjük a sorsot, és egy másik bejárattal tehermentesítjük a főbejáratot. Kiépítettük a mozgáskorlátozottakat segítő emelőszerkezetet, tavasszal fejeztük be a tetőtér építészeti átalakítását, néhány héten belül pedig meg fogunk nyitni egy valóban színvonalas társalgót. Nemrég alakítottunk ki egy hetvenállomásos számítógépes kabinetet, és valamennyi előadótermünket elláttuk projectorokkal. Minden termünkből fel lehet jutni a világhálóra.
Emellett kiépítettük az Európa Tanulmányok Központ helyiségeit, ami szintén szépen sikerült. A központ Trócsányi professzor úr vezetésével nagyon aktív munkát folytat, számos igen színvonalas előadást tartottak. Ezeket a rendezvényeket csak nívós körülmények között lehet megrendezni. Kialakítottunk három záróvizsgáztatásra szolgáló termet is, ahol februártól júniusig és októbertől decemberig folyamatosan záróvizsgák zajlanak.
A záróvizsga súlyát az is jelzi, ha megfelelő körülmények között mérettetnek meg a hallgatók. Mindezekből kitűnik, hogy nagy hangsúlyt fektetünk a diákok komfortérzetének javítására. Ha valaki leromlott környezetben dolgozik, akkor rosszabb a közérzete, nem tud jól teljesíteni.
A fejlesztésekkel kapcsolatban azt feltétlen szeretném hangsúlyozni, hogy én minden koncepciózus fejlesztés előtt kikérem a professzori értekezlet véleményét, tehát a kar professzori vezetése egyetért ezekkel a célokkal. Rám és a munkatársaimra az operatív végrehajtás hárul.
– Sajnos nem túl sok példát találunk a karokon belüli egyetértésre, az intézményen belüli széthúzás pedig előbb-utóbb a színvonal csökkenéséhez vezethet. Önnek hogyan sikerült elnyernie a többség bizalmát?
– Abból indulok ki, hogy az eredményes munka alapja a jó munkahelyi légkör. Ha úgy megyek be reggel a munkahelyre, hogy összeszorul a gyomrom, mert találkoznom kell a főnökömmel, vagy azzal, akivel nem vagyok épp jó viszonyban, az olyan indíttatás, amely az egész napomra rányomja a bélyegét, és rossz hangulatban nem lehet jó munkát végezni. A titok annyi, hogy meg kell találni azokat a módszereket, melyek egyesítik, integrálják az embereket. Az integrációs időszakban Mészáros rektor úr azt mondta, hogy egymás kezét, és ne egymás torkát keressük. Ez az én filozófiám is. Persze a jó munkahelyi légkörhöz olyan társakra van szükség, akik alkalmasak a csapatmunkára. Ahol a közös célokat nem lehet elérni, ott az egyénieket sem könnyű megvalósítani. Ahogy egy rossz egyetemnek ritkán van jó kara, mert nem lesz jó a híre, nem lesznek lehetőségei, úgy egy rossz karnak is ritkán vannak jó tanszékei. Az egyének jó működése eredményezi, a jó kari működést.
Engem olyan közösség választott dékánná, amely egyetértett a céljaimmal, és azért értett egyet velem, mert a közösségi célokból építettem a sajátjaimat. Az operatív szervezet feladata az, hogy mivel munkájánál fogva jobban átlátja a problémákat, mint az egyes részterületeken élők, feltárja a problémákat, a megoldási lehetőségeket, és a közösség elé tárja azokat. A megoldások kidolgozásánál azonban a professzorok véleményét kell mértékadónak tekinteni.
– Az utóbbi hónapokban másról sem lehet hallani, mint a felsőoktatás ínséges körülményeiről. Hogyan sikerült előteremteni a fejlesztések anyagi alapjait?
– Tudom, úgy tűnhet, hogy az általános ínségkommunikáció mellett ezek a beruházások szinte elképzelhetetlennek tűnnének, ha nem valósultak volna meg, de tény és való, hogy a jogi kar költségvetésének csupán a fele származik a normatív finanszírozásból, a másik felét mi termeljük ki. Ennek nagy részét a költségtérítéses képzésekből befolyó összeg adja, mely már nem csak az alapképzést jelenti, hanem más felsőfokú képzéseket is, például a posztgraduális, vagy az idegen nyelvű képzéseket. Az egyéb bevételek közé lehet sorolni a pályázatok útján szerzett pénzeket, vagy más pót-előirányzati támogatásokat, és a szakképzési hozzájárulások bevételét is. Csak akkor várhatjuk el, hogy támogassanak, ha annak ellenében valamit nyújtani tudunk. Ha kijelölünk egy szép célt, és megkérünk egy bankárt, hogy segítsen a finanszírozásban, nem érünk el semmit. Azok kapnak támogatást, akikhez kötődése van a mecénásnak. Egy olyan cég, amely azzal foglalkozik, hogy CD jogszabályokat forgalmaz, akkor lép velünk üzleti kapcsolatba, ha az ő programjait tanítjuk, hiszen akkor mi képezzük a leendő megrendelőit.

 

 

– A bolognai rendszer bevezetését követően a jogászoknál, akár az orvosoknál, gyógyszerészeknél, megmaradt az egyszintű képzés. Létezhet egyáltalán bechalor ügyvéd?
– Az osztatlan képzés megőrzésének. Két oka van. Az egyik az, hogy valóban nem lehet olyan jogászt kibocsátani három év után, amelyik csak kétharmadában tud adásvételi szerződést csinálni. Ez nem működik. Orvosokat sem lehet úgy útjukra engedni, hogy már majdnem tudnak vakbelet műteni. Viszont számtalan olyan munkahely van, melynek betöltéséhez jogász végzettség van előírva, pedig a betöltésükhöz nincs szükség a jogászi ismeretek teljes tárházára. Aki egy építési osztályon jogi előadó, annak nem kell ismernie a büntetőjogot bírói mélységekben, de a családjogi ismereteinek sem kell túl mélynek lennie.
Ha át akarunk állni a kétszintű képzésre, akkor először át kell alakítani az alkalmazási követelményi jogszabályi rendszert. Amíg ez nem valósul meg, addig úgy érzem, nem célszerű az osztatlan rendszer megbontása. Ha majd hároméves képzéssel is el lehet helyezkedni, akkor fontolóra vesszük, hogy a hároméves képzés bevezetésével mit oktassunk. Nekem úgy tűnik, inkább gyakorlatias tárgyakat, mintsem elméletieket. Például mélyebb jogtörténeti ismereteket csak a master képzésben kellene tanítani azok számára, akik valóban jogász végzettséggel óhajtanak innen távozni. Őket a klasszikus jogi pályákra képeznénk, bíró, ügyvéd, ügyész, közigazgatási jogász válna belőlük.
A másik sarkalatos pont az átjárhatóság. Ezt csak olyan formában lehet biztosítani, ha a többi szakon is úgy alakulnak az általános képzések, hogy azok lehetővé teszik a hallgatók bekapcsolódását egyikből a másikba, az áthallgatást egyik karról a másikra. A külföldi képzési rendszerhez viszont már most igazodnunk kell. Ha három év képzés után külföldi ösztöndíjat nyernek a hallgatóink, a külhoni egyetem nem nagyon tudja értelmezni, hogy mit végzett nálunk a diák, majdnem arra a véleményre jut, hogy semmit. A jogi karok dékánjaival mostanság azon töprengünk, hogy alapképzésben a jogászi készségekre, a jogászi gondolkodásmódra kell megtanítanunk a hallgatóinkat, és nem a teljes, tételes joganyagot kell a fejükbe táplálni, hogy akadémikusokat bocsássunk el, akiknek mindent megtanítottunk. Oly mértékben duzzadt fel az ismeretanyag az elmúlt években, hogy meg merem kockáztatni, a jelenleg megkövetelt anyag több mint a duplája annak, amit az én generációmtól kértek számon. Közel áll ahhoz a mennyiséghez, amit már fizikailag képtelenség elsajátítani. A dékánokkal azon gondolkodunk, hogy szelektálnunk kellene az alapképzésben. Egyes képzéseket ki kellene hagyni, vagy doktori képzésbe helyezni, másokat erősíteni.
Hasonlóan vélekedünk a jogi szakvizsgáról is. Én személy szerint úgy gondolom, hogy a jelenlegi szakvizsgarendszer rossz. A végzést követően három év gyakorlati idő elteltével az illető mintegy megismétli a korábbi záróvizsgát, természetesen nagyobb gyakorlati és jogszabály-ismereti elvárásokkal, ugyanakkor azonban, mivel egyszerre kell neki letenni a három vizsgát, néha nemhogy a záróvizsga, hanem egy szigorlat szintjét sem éri el. Ugyanakkor ezzel a vizsgával az illető, egy életre jogosítványt kap arra, hogy bármilyen jogi munkakört betöltsön. A magam példáján tudom, hogy aki nem foglalkozik például büntetőjoggal, rengeteget felejt belőle. A szakvizsgám alapján azonban akár büntetőbírónak is elmehetnék, ha lenne olyan épelméjű bírósági vezető, aki engem büntetőbírónak alkalmazna. Ezért mondom azt, hogy hasonlóan az orvosokhoz, ahol csak sebészi szakvizsgával rendelkező orvos műtheti meg a vakbelemet, aki ügyvédi szakvizsgát tesz, ne lehessen bíró, de egy bíró se ügyvédkedhessen, csak akkor, ha újabb szakvizsgát tesz, és bizonyítja, hogy bírja a megcélzott pálya gyakorlati követelményeit
– A Munkaügyi Központ kimutatásai szerint a jogászok élete sem fenékig tejfel, gyakran kényszerülnek arra, hogy olyan állásokat vállaljanak el, melyekhez tudásuknak csak egy töredékét kell használniuk. Ön szerint milyen esélyei vannak a joghallgatóknak a diploma megszerzése után?
– A kérdés mögött álló társadalmi helyzet rendkívül bonyolult. Durván húszezer joghallgató van jelenleg a rendszerben, ezek kisebbik hányada nappali tagozatos. A problémát én ott látom, hogy a rendszerváltás után az ügyvédi pálya szabaddá vált, megszűnt a létszámkorlátozás, ennek következtében sokan váltottak erre a pályára, jelenleg körülbelül 10 ezer ügyvéd lehet az országban, de csak Budapesten az ügyvédjelöltek száma 4 ezer körül mozog. Ilyen létszám mellett az ügyvédi pálya már nem nyújt olyan biztos megélhetést, mint korábban, egyéb jogászi pályáknál pedig gyakorlatilag betelt a létszám. A jogi végzettségű emberek tehát nem feltétlen találnak jogi állást, de meggyőződésem, hogy aki huzamosabb ideig keres, ha nem is klasszikus jogi pályán, de talál. Az egyetem nem szabhatja meg, hogy mit igényeljen a társadalom, alkalmazkodnia kell.
– Nemrég a városban járt Magyar Bálint, oktatásügyi miniszter. A látogatásról készült fotók zöme egy elmaradt beszélgetésről jövet, a Tisza Lajos körúti épület ajtaján kilépve ábrázolja. Mi történt?
– Egyszerű malőrről volt szó. Egy a jogi kartól teljesen független egyesület beszélgetést akart szervezni vele a kar épületében, de elakadt a kommunikáció. Én nem is tudtam a rendezvényről, de hozzáteszem, hogy más sem. Rossz szervezésnek csak rossz vége lehet, ezért a rendezvény elmaradt. Én ezt nagyon sajnálom, mert Magyar Bálintnak, mint miniszternek és szociológusnak is tisztelője vagyok, és bár nem voltam akkor Szegeden, ha itt lettem volna, alkalmat kerestem volna, hogy találkozhassak a miniszter úrral.