Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„A Szegedi Egyetem legutóbbi vezércikke Marquez búcsúlevelét idézi. A levél közönséges hamisítvány, az interneten vírusként terjedő álinformációk egyike, ún. hoax. Idézem a www.urbanlegends.freeblog.hu oldalt:
„1999 nyarán felreppent a hír, hogy a Nobel-díjas García Marquez rákos, ezt követően találgatások indultak a kolumbiai író állapotáról. 2000. május 29-én a rajongók félelme igazolódni látszódott, miután a perui La Republicában megjelent egy Garcíának tulajdonított búcsúvers. Az író egészségének gyors romlásáról hírt adó, szentimentális klisékkel teli verset hamarosan más lapok is átvették, rádióbemondók olvasták fel hallgatóiknak, és az internetre is felkerült. Bedőlt a költeménynek García Marquez több barátja is, köztük az indiai filmrendező, Mrinal Sen is. Hamarosan azonban kiderült, Marquez állapota nem olyan súlyos, a verset pedig nem ő írta, hanem egy ismeretlen mexikói férfi, Johnny Welch. Marquezt saját bevallása szerint az bántotta leginkább, hogy ismerősei elhitték, valóban ő alkotta ezt az általa szégyenletesen gyengének ítélt költeményt. Rejtély, hogy ki fordítgatta le magyarra, miért pont most, 5 évvel a születését követően, miért hagyott ki a fordításnál az eredetiből egy bekezdésnyit és miért adott hozzá legalább kétszer annyit.”
Az oldalon további, részletes hivatkozások is találhatók, pl. az „állevél” eredeti változata 2000-ből: http://psa-rising.com/voices/farewell/2.htm.
Azt hiszem, a Szegedi Egyetem következő számában érdemes lenne megemlíteni, hogy a levél nem eredeti.”
Az egyetemen belülről, Röst Gergelytől kaptam ezt a levelet. Köszönettel tartozom neki.
A világ itt tart.
Mindazonáltal ez az újabb hamisítvány, ami öt évvel az első kamukör után született, ebben a formájában, az én ízlésem szerint nem szégyenletesen gyenge, hanem inkább megható. Közlésével célom nem a megríkatás volt, hanem egy üzenet átadása: mi valóban a hegytetőre vágyunk, de csak nagyon kevesen vállalják az oda vezető nehéz utat.
Látható, bármi megtörténhet velünk. Lehet, hogy Johnny Welch nem létezik, vagy ha igen, akkor nem ebben a formájában (kiterjesztésben). Johnny Welch vagy nem mexikói, vagy nem ír verset, vagy mind a kettő. Esetleg Márquez találta ki. Johnny Welch Márquez marketingfigurája, marketing-kommunikációs konfigurációja vagy még inkább: a Márquez amerikai kiadója által fölkért tanácsadó iroda kreációja. A példányszámnövelés eszköze. Olyan titkos recept, mint amilyen a kóláé.
Johnny Welch cukros szirupból, koffeinből, kininből és egy olyan adalékanyagból áll össze, amitől elvásik az ember foga. De azért jól megy.
Nincs kedvem folytatni, mert ez a gondolatfolyam a végtelenségig fejleszthető, terjeszthető ki.
Konkrétan sincs kedvem a jelenséggel, mármint az állandóvá vált kamu, hadd ne mondjam: a kamuizmus következményeivel foglalkozni. Mert akkor ugyanoda lyukadnék ki, mint két héttel ezelőtt. Ez a világ valóban mindent megtesz azért, hogy leegyük saját magunkról a húst, s hogy egy speciális célszerszám segítségével kipárologtassuk magunkból a lelket.
Hogy eltűnjünk.
Hogy ne maradjon utánunk nyom, vagy ha marad, az maradjon épp olyan megmagyarázhatatlan, mint a sivatagba épített piramis.
Hogy el legyen takarítva minden, amire néhány ezer esztendő kölcsönösen kialakított értékrendje alapján létre hoztuk és alkalmaztuk azt a jelzőt, hogy emberi.
A könyvkiadás kezdetén, amikor még a szóbeliség, a zenés kíséret és a papírra vetett szöveg elmosódott határterületein léteztek a versszövegek, s amikor a költők még komolyan gondolták, hogy szavaik a végtelenül áradó, teremtői mondat szeletkéi, bizonyos szerzők a tiszteletük jeleként a saját kötetükbe más költőktől is átemeltek költeményt.
Ma másféle határterületeken élünk.