Szegedi Tudományegyetem | Hajtogass, barátom, csónakot

Archívum

2005

10. szám - 2005 május 9.

Fókusz

Hajtogass, barátom, csónakot

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Játszunk el azzal a gondolattal, hogy a jegyzetíró szeme most megtelik könnyel, és szomorkásan pityeregni kezd, hullatja könnyeit, ide, erre a lapra, mert játszunk el a gondolattal, hogy ez a jegyzet, mint egy régi levél, olyan: megismételhetetlenül egyedi, játszunk el a személyesség gondolatával - a példányszám nagyságával nem törődve. Szóval a jegyzetíró hullatja könnyeit, mert sokáig ez lesz az utolsó jegyzete itt az ötödik oldal felső sarkában, a nyár kiégeti az embereket az egyetemből, ki, a szabadba, a félévnek vége, és vizsgákról most szó ne essen… Szóval jegyzetírónak sokáig ez lesz az utolsó itteni jegyzete, és ezt valami különös módon próbálja megünnepelni, ám hogy hogyan, az merő rejtély.
Az a csodálatos közhely az újság létében, hogy egy nyomtatvány a maga papírvalóságában miféle életeket képes élni. Hogy egy lapot nem csupán olvasni lehet, bár azt is hányféleképpen. Egyetemi lapot én már láttam praktikusan és életmentő módon esernyőnek használva, meg láttam parkban a földön, cafatokban, maszatos lábnyommal ékesítve. Van, aki a kiolvasott újságot kidobja a szemétbe, van, aki összegyűjti, hagyva, hogy életén elhatalmasodjon az archivált emlékek rumlija. Mert hiába szól az újság a mának, mindanynyian ismerjük, ugye, azt az érzést, amikor a régebben írott szövegek olvasása valami megmagyarázhatatlan erővel megidézi az elveszett tegnapot. Az újság sokmindenre képes. És mindent kibír. Hajtogass belőle, barátom, csónakot.
Vagy csákót. Amit tudsz. Amit lehet. Az újság, mondom, életet ment, tartsd a fejed fölé esőben. Könnyen megfigyelhető, a szétázott újság miként viselkedik, kicsit elbizonytalanodik, lapjai barnásra vizesedve elvékonyodnak, aztán mégis olvashatóvá száradnak a fényben. Vagy ki tudja. Pár hete egy viharban elázott Szegedi Egyetemből kikopott három sor. Ez teljesen komoly; meg tudom mutatni, archiváltam. Kikopott belőle három sornyi betű, és akkor mi van. A fene tudja, miért bántja az embert, ha bántja.
Sokáig úgy gondoltam, hogy legyen ez a jegyzet olyan, mint amikor az általános iskolások felfirkálják a táblára a közeledő vakációt, nagy, kígyózó, embert meg sátortetőt ábrázoló betűikkel, köréfirkantva a személyesebbnél személyesebb ökörködéseiket, szóval sokáig úgy gondoltam, legyen ez egy ilyen baráti tabló, amibe beszüremkedik az, ahogyan eddig a láttam ezen újság szövegeit beszüremkedni bizonyos életekbe, meg hogy összes ezt-írd-meg tartozásom törlöm. De nem. Ezt hagyjuk másnapra. Más lapra. Mert az is egy kérdés, kedves olvasó, hogy mennyit adok az én személyességemből neked, hogy miféle barátok vagyunk. Ugye, barátaim.
És akkor gondoltam arra is, hogy elmondom jegyzetírói témakövetésként, milyen az élet a Tikben, (nem mintha nem tudná mindenki,) azt, hogy néha úgy tetszik, mintha furcsa növények lennénk egy különös üvegházban, meg hogy milyen jó az, hogy már helyben is lehet enni. Ez fontos. Fontos az élet a Tikben, ez a barátságosnak tetsző tér, amiben ülünk mi, barátok, ülünk mi, idegenek.
Szóval jegyzetíró hullatja könnyét, képletesen, mert ha nem úgy történne, biztos már át is ázott volna ez az oldal, aztán, barátom, kereshetnéd, ugye, a kiázott sorokat.

Turi Tímea