Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Boldoggá tesz, ha a tanítvány szépen szerepel, illetve az adott tudományterületen átveszi a gondolatokat. Fotó: S. Cs.

 

Miben méri egy egyetemi oktató-kutató a sikert? Saját kutatási eredményei nyomnak-e sokat a latban, vagy a hallgatói teljesítményét, fejlődését tekinti elsődlegesnek? Bármi is legyen a válasz, Kérchy László mindenképpen elégedetten koccinthat majd a pezsgőspoharával idén szilveszterkor, ha számvetést készít a 2005-ös esztendőről. Kutatási eredményeit és terveit Akadémiai Díjjal, illetve Charles Simonyi kutatói ösztöndíjjal, oktatói és vezetői tevékenységét Magyar Felsőoktatásért Emlékplakettel ismerték el, emellett OTDK első helyezett hallgató témavezetője volt. Ráadásul nem kis felelősség szakadt a nyakába, hiszen az idei évtől ő vezeti az SZTE egyik legnagyobb tudományos reputációval rendelkező egységét, a Bolyai Intézetet. S hogy mi lehet a sikeresség titka? Valószínűleg az a három szó, amit a finn futballtréner, Martti Kuusela megtanult magyarul kispesti edzősködése idején: „munka, munka, munka”. 
– Ahogy beléptem az irodájába, egy kis táblán képletek fogadtak. Nem ér véget a tanteremben az oktatás?
– Egy PhD-hallgatómmal, Léka Zoltánnal dolgoztam az imént. Szép tempóban halad előre, éppen egy cikk befejezésén dolgozik, az ezzel kapcsolatos problémákat tekintettük át, ezeket vázoltuk a táblán.
– Mit kell egy matematikus PhD-hallgató esetében azon érteni, hogy szép tempóban halad előre?
– Úgy kezdődik a dolog, hogy megbeszélünk, kiválasztunk egy témakört, amibe bedolgozza magát. Áttekintjük, hol lehetnek érdekes problémák. Aztán a hallgatóé a feladat, hogy minél többet hozzon ki az adott dologból. Természetesen folyamatosan konzultálunk, ellenőrzöm, hogy jó irányba halad-e.
– Ez azt jelenti, hogy a problémafelvetés általában a tanár oldaláról ered?
– Igen, bár kicsit áttételesen, de az én esetemben is így történt. Az operátorelméletet Szőkefalvi-Nagy Béla professzor úr mozgalmas szemináriumain ismertem meg. Ő volt az intézet folyóiratának, az Acta Scientiarum Matematicarumnak a főszerkesztője, s megkért a frissen benyújtott kontrakcióelméleti cikkek lektorálására. Az ezekben való elmélyülés után talált problémák megoldásából születtek az első cikkeim.
Ennél én most egy kicsit többet adtam a tanítványomnak, hiszen a megoldandó problémát is megfogalmaztam. 
– Az idei évben több díjjal is elismerték professzor úr kutatói és oktatói munkásságát. Nem törpül el emellett, hogy akadt egy OTDK-n első díjat nyert hallgatója is?
– Egyáltalán nem, sőt! Rendkívül örültem Balogh Ferenc első helyezésének, mert nagyon boldoggá tesz, ha a tanítvány szépen szerepel, illetve az adott tudományterületen átveszi a gondolatokat. Az ő sikere természetesen az én sikerem is.
– Mennyire tud emberileg is közel kerülni egymáshoz egy tanítvány és egy témavezető professzor?
– Embere válogatja. Fiatalabb koromban közvetlenebb kapcsolatot tudtam kialakítani a hallgatóimmal, a tegezés is sokáig ment, aztán láttam, hogy egyre nehezebben áll rá a szájuk. Ferivel és Zolival remek a kapcsolatom, amikor erre járnak, vagy megérett bennük egy-egy probléma, gondolat, mindig bekopognak.
– Megpróbálta egyébként már valamiféle rangsorba állítani az idei elismeréseket? Meg lehet mondani, melyikre a legbüszkébb?
– Nehéz rangsorolni. Most így hirtelen azt mondhatom, talán az Akadémiai Díjnak örültem a legjobban, hiszen mégiscsak ez a legrangosabb, ugyanis egyet adnak át évente egy területen.  Ezzel a tudományos kutatómunkát ismerik el, mégpedig a legfrissebb kutatásokat. A Simonyi-ösztöndíj azért kedves a szívemnek, mert ez olyan szélesebb körű, országos elismerés, melyet személyemben 2000 óta harmadszor nyert el matematikus. Az Emlékplakett pedig azért fontos, hiszen ez az első állami kitüntetésem, mellyel a Bolyai Intézetben kifejtett tevékenységemet jutalmazták.
– Az Akadémiai Díj indoklásában az áll, hogy az elmúlt öt évben nemzetközi mércével is kiváló eredményeket ért el professzor úr. Mi a mérce egy matematikus számára?
– Nagyon fontos, hogy hol publikál, hol fogadják el a cikkeit. Az én területemen (operátorelmélet, funkcionálanalízis) a mi Actánk is jónak számít. Természetesen egyéb, specializálódott, főként külföldi folyóiratokban is meg kell jelennie az embernek, így például a Journal of Functional Analysisben publikáltam egy cikkemet, amelyben egy tíz évig nyitott problémát oldottam meg. Emellett persze nem szabad megfeledkezni a konferenciákról, szakmai összejövetelekről sem. Azt hiszem, a sikerességet azon keresztül is lemérhetjük, hová hívnak előadni egy kutató.

 

A szépirodalom és a zene is közel áll hozzám.

Kérchy László Matematikus. 1951-ben született Baján. A JATE-n szerzett programtervező matematikus diplomát 1975-ben, 1979: egyetemi doktor summa cum laude, 1982: a matematikai tudományok kandidátusa, 1989-től doktora. 1975-től tanít a JATE (majd 2000-től az SZTE) Analízis Tanszékén, 1990-től egyetemi tanárként. 2005-től az SZTE Matematikai Tanszékcsoportjának (Bolyai Intézet) tanszékcsoport-vezetője. 1993-tól az  Acta Scientiarum Matematicarum című folyóirat főszerkesztője. Kitüntetései: Alexits György-díj (1990), Bolyai Farkas-díj (2002), Akadémiai Díj (2005), Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett (2005), Charles Simonyi kutatói ösztöndíj (2005).

 

 

– Az átlagos olvasó számára nyilván keveset mondanak a funkcionálanalízis, illetve operátorelmélet kifejezések. Mi a jelentősége a matematika ezen területeinek?
– Ott kezdeném, hogy a funkcionálanalízis a tágabb terület, ennek egy fontos fejezetét képezi az operátorelmélet. A huszadik század elején kezdett kifejlődni ez a tudományág. Hilbert Dávid volt az egyik úttörője, de intézetünk egyik alapító atyja, Riesz Frigyes is aktívan részt vett a kidolgozásában. Az 1920-as években a fiatal Neumann János adta meg az absztrakt Hilbert tér axiómáit, mégpedig a kvantummechanika matematikai alapjairól németül írt könyvében. Kiderült, hogy a Hilbert terek operátorai kiválóan alkalmasak a fizika ezen modern ága  matematikai nyelvezetének. Különleges vonása a területnek, hogy a fellépő Hilbert terek végtelen dimenziósak. Napjainkban számos területen alkalmazzák, így az elméleti fizika mellett például az irányításelméletben és a sztochasztikus folyamatok elméletében.
– Ennek a sokfelé alkalmazott tudományágnak tagadhatatlanok a szegedi gyökerei, hiszen Riesz Frigyes mellett az ő tanítványa, Szőkefalvi-Nagy Béla is a klasszikusai közé tartozott...
– Ez pontosan így van, az ő munkásságuk máig meghatározó. Idén a tavaszi félévet a Texas A&M University-n, a College Stationben töltöttem, s Szőkefalvi-Nagy professzor egykori szerzőtársával, Ciprian Foiassal dolgoztam együtt. A Hilbert terek kontrakcióiról írt nagy sikerű monográfiájuk új, kibővített kiadását készítettük elő. Az új eredmények megfogalmazásánál megpróbáltuk megközelíteni azt a fajta igényességet, amely Szőkefalvi professzort annyira jellemezte. A munkában részt vesz az indianai Bloomingtonban dolgozó Hari Bercovici is. Tulajdonképpen ez a projekt, a Szőkefalvi-Nagy Foias-féle monográfia kibővített változatának megírása, kiadása az egyik legfőbb eleme az egy évre elnyert Simonyi-ösztöndíjjal kapcsolatos munkatervemnek. Ezenkívül természetesen számtalan olyan probléma akad (példának okáért az úgynevezett invariáns altér probléma), mely régóta izgat, s mellyel foglalkozni szeretnék.
– Szóba került már az oktatás és a kutatás is. Hogyan kapcsolódnak ezek a területek össze az ön életében, mennyire fontos egy kutató számára az oktatói tevékenység, illetve fordítva?
– A kutatóintézeti kollégák mélyen elmerülhetnek a tudományokban, csak ez a dolguk, de tőlük is azt hallom, nem olyan jó ez. Egy egyetemen dolgozó matematikus a vizsgákon, gyakorlatokon keresztül fontos visszajelzésekhez jut: alkalma nyílik arra, hogy évenként újra és újra átgondolja az alaptételeket, felfrissítse tudását; figyelje, hogyan reagálnak a hallgatók az egyes problémákra, milyen ötleteik vannak. Sajnos egyébként a felsőoktatásban megfigyelhető, a tömegképzéssel együtt járó színvonalcsökkenés a Bolyai Intézetet sem kerüli el. Mi mindenesetre megpróbáljuk ezt úgy kezelni, hogy a gyengébb hallgatóknak segítő kurzusokat hirdetünk már a képzés legelején, de persze nem szeretnénk, ha középiskolában versenyeket nyert diákjaink az óvodában éreznék magukat, ezért kiemelt előadásokat és gyakorlatokat is szervezünk.
– Ha már a sikeres középiskolásokról beszélünk: van-e bármilyen eszközük, mellyel figyelemmel kísérik akár csak a szegedi vagy régióbeli középiskolásokat, akik jól szerepelnek a különböző tanulmányi megmérettetéseken?
– A Ságvári Gimnáziumban a Bolyai Intézet egy fiatalon elhunyt munkatársáról, Huhn Andrásról elnevezett díjat alapítottak. Ezt az kaphatja meg, aki országos versenyeken vagy a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok (KöMaL) feladatmegoldásain jól szerepel. A díjazásba mi is beszállunk, a Polygon jegyzettárunkból könyvjutalmakat adunk. Ezt az alkalmat is felhasználjuk arra, hogy beszéljünk az itteni lehetőségekről, mint ahogy igyekszünk népszerűsítő előadásokon keresztül is közelebb hozni a Bolyai Intézetet a régió középiskolásaihoz. Nagy hagyományokra tekintenek vissza a középiskolásoknak tartott szakköreink és a számukra szervezett Szőkefalvi-Nagy Gyula-verseny, amelyek alkalmat adnak a tehetségek megismerésére.
– Bor Zsolt professzor úrnak a TIK avatóján tartott díszelőadása óta nemcsak azt tudjuk, hogy „Magyar Bálintnak lenni jó”, hanem a KöMaL-nak a tehetséggondozásban betöltött szerepével is tisztában vagyunk. A figyelmes olvasó Kérchy László nevére is rábukkanhat a KöMaL aranykönyvében a sikeres feladatmegoldók között...
– Magam is remek kezdeményezésnek tartom ezt a feladatmegoldó versenyt. Annak idején nagyon élveztem, hogy részt vehetek benne. Olyan eszköznek vélem, mellyel közel lehet vinni a diákokat a matematikához. Emellett persze a középiskolai tanároknak is kiemelt szerepük van abban, hogy ne engedjék más területekre elcsábulni azokat, akiknek érzékük van a matematikához.
– „Érzék kell a matematikához” – Leindler László professzor úr is ezt nyilatkozta nekünk májusban...
– Kétségkívül így van. Elengedhetetlen az absztrakt gondolkodásra való hajlam. Akinek ez nincs meg, az még természetesen nagyon kiváló ember lehet, de nem lesz belőle matematikus.
– De aki matematikus lesz, mégpedig kiváló matematikus, annak is szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Úgy hírlik, ön például szívesen tesz-vesz a ház körül.
– Valóban nagyon szeretek kertészkedni. Ha tehetem, a ház körüli kertben dolgozom, nyírom a füvet, metszem a rózsákat; a legutóbbi nagy feladat a diószedés és a diófalevelek összegyűjtése volt. De a szépirodalom és a zene is közel áll hozzám.
– Irodalom, zene – ezek a matematikától messzebb álló területek, mégis akadnak, akik szerint éppen ezek fejlesztik a matematikai gondolkodást...
– Áttételesen biztosan. Mindenféleképpen inspiráló hatású, ha különböző élmények érik az embert, mikor valamilyen problémán gondolkozik. Kezdő tanársegéd koromban Thomas Mann „József és testvérei” című könyvének vaskos köteteiben elmerülve, a nem matematikára fordított idő miatt háborgó lelkiismeretemet azzal nyugtatgattam, hogy e kiváló mű személyiségfejlesztő hatásának majd a kutatói munkában is bizonyára hasznát veszem. S ki tudja? Lehet, hogy jó pár cikkem irodalomjegyzékében Thomas Mann művét is fel kellene tüntetni mint gondolkodásom fejlesztőjét.