Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

(Keresztlevél) Apai nagyapám legitimista újságíró volt, német nyelvű újságok munkatársa. Apámat és nyolc korábban született testvérét a Habsburg-ház szokásai szerint keresztelték: mindenki két keresztnevet és harmadikként a Máriát kapta. Édesapám így lett Karl Peter Maria. 1927-ben, amikor ő született, kellett némi bátorság ahhoz, hogy a keresztlevélen legyen egy kicsi csillag, alul pedig lábjegyzet: „elhunyt mártír királyunk emlékére".
Öt évvel korábban, 1922. április 1-jén hunyt el Madeira szigetén IV. Károly, az utolsó magyar király. Fia, Ottó ekkor tízéves volt. Nyolc évvel később különös fotó készült róla Belgiumban: díszmagyarban állt a fényképezőgép elé. Azok a magyarországi polgárok, akik kapcsolatot tartottak vele, kaptak egy példányt ebből a fotóból.
Ötvenkilenc év telt el e fénykép készítése és Ottó von Habsburg-Lothringen váratlan, titkolt és különös szegedi látogatása között. Ottó, akit a Páneurópai Unió vezetőjeként lehetett elnöknek, az európai parlamenti szerepvállalása révén képviselő úrnak, a királyi hagyomány miatt viszont fenségnek szólítani, 1989-ben járt 1921-es kiebrudalásuk után először Magyarországon, Nagykanizsán, ahová épp csak átugrott a határ túlsó oldaláról. Nem utasították ki, de nem is érezte magát biztonságban. Ráadásul egy idős hölgy felismerte az utcán egyedül sétáló trónörököst, aki gyorsan távozott szeretett országából.
Abban az esztendőben nagyon felgyorsult a történelem. Ottó néhány hónap múlva Szegedre látogatott. A püspöki hivatalból kaptam egy baráti fülest: „tudom, hogy a te családod tiszteli Ottót, este a Roosevelt téri halászcsárdában lesz, nem tőlem tudod." Mondtam is azonnal a főszerkesztőmnek, hogy este hoznék egy érdekesnek ígérkező interjút IV. Károly fiával. Nem idézem, mit mondott a főnököm, de becsületére legyen mondva, szorított helyet a másnapi számban, sőt meg is várta a kéziratot.
Elszaladtam apámhoz, hogy magamhoz vegyek némi tárgyi bizonyítékot. Ottónak a nagyapámhoz írt egyik levelét, amit születésnapi jókívánságokra válaszolt, a díszmagyaros fotót a kereszttel végződő habsburgi aláírással és apám keresztlevelét. Volt nagy meglepetés, amikor a halászcsárda különtermében megjelent a helyi napilap munkatársa, s egyenest a leköszönő Udvardi püspök úr és az új püspök, Gyulay Endre között helyet foglaló Ottóhoz lépett.
„Dicsértessék, jó estét, fenség. Tudom, hogy illetlenség, amit teszek, de itt van ez a három mentség, s én interjút szeretnék kérni” – adtam át a dokumentumokat és a névkártyámat, miközben érzékelhettem a döbbenetet a papi civilben üldögélő urak ábrázatán. „Herr Dlusztus!” – kiáltott fel Ottó, amikor meglátta saját levelét. „Kérem, nem iszik velem egy cseresznyepálinkát?” Elhűlt emberek néztek rám, Ottó széket hozatott az övével szemközti helyre, megittuk a jó pálinkát, s a még mindig döbbent csöndben elővettem a magnómat.
Sz. Simon István, a kiváló tollú és lába utolsó ujjpercéig igazi újságíró, a DM akkori főnöke már nagyon várt. A folyosón sétálgatott, amíg lepötyögtem a beszélgetést. Bevittem hozzá, s csak az utolsó kérdésemen változtatott. Én azt írtam: „mit üzen a szegedieknek?". Erre a főnököm azt mondta: „na azért egy Habsburg ne üzengessen már nekünk." Ez volt együttműködésünk egyetlen mondata, amin változtatott. Tudta, hogy az írás szent dolog.
Aztán meghívott egy sörre és elmondta, hogy másnap reggel hányan fognak rátelefonálni, s ki lesz az a két ember, aki berendeli a szőnyeg szélére.
Úgy láttam, vidáman távozott.
És másnap édesapám is nagyon boldog volt.
(Gróf) Három évvel később Bethlen gróf hívott a Páneurópai Unió magyar tagozatától. „Fenség meglátogatná önt". Hihetetlen. Addigra készítettem Ottóval egy televíziós interjút és vezettem egy fórumot is, de azt nem gondolhattam, hogy Szegeden járva beugrik hozzám egy kávéra. Elkötelezett magyar, igazi demokrata, nagyszerű szónok, humanista, európai és keresztény ember.
„Tudja, amikor egészen fiatal voltam, azt hittem, hogy a politika egy részben a pénzről is szól. Később rájöttem, hogy egészen" – mondta a kávé mellett. Azután egy fiatal politikusról kérdezett, akinek miniszterelnöki jövőt jósolt. Utóbb a gróf köszönő levelet írt, holott nekem kellett volna köszönni.
(Strasbourg) A forradalom negyvenedik évfordulóján a miniszterelnöki poszt várományosával jártunk Strasbourgban. Én a Magyar Hírlapot tudósítottam a felemelő ünnepről. Ottó meghívott bennünket egy vacsorára, de le kellett mondania a találkozót, mert elcsúszott a fürdőszobában és eltört két bordája.
Az egészségére is ittunk egy kupicával.
És most is, mivel november 20-án töltötte be a kilencvenharmadikat.
Az Isten éltesse!