2024. március 28., csütörtök English version
Archívum  --  2005  --  5. szám - 2005 március 21.  --  Fókusz
Könyvek nélkül semmit nem lehet elérni. Így szól a magyar közszolgálati televízió új, nagyszabású és nemes küldetésű programsorozatát népszerűsítő óriásplakát felirata. A küldetés: rá- vagy visszaszoktatni a magyar (televíziónéző?) közönséget az olvasásra. Az óriásplakát: kicsi gyerek pipiskedik egymásra hányt könyvek tetején, hogy elérjen egy nálánál magasabb szekrény tetején várakozó süteményestálat.
Aha, értem – vicces, kedves, hatásos. Maga a Nagy könyv elgondolása pedig valóban olyan pofonegyszerű, olyan elemi erejű, főként a magamfajta bölcsészkönyvmolynak, hogy nehéz nem lelkesedni iránta. Olvasásra buzdítani, könyveket reklámozni a más termékekhez szokott módon, egyáltalán a magas kultúrát a tömegek számára kívánatosnak bemutatni: örömteli vállalkozás, örömteli lehet ezt a műsorkészítőknek végigcsinálni, és örömteli lehet majd benne olvasóként részt venni – örömteli, de talán nem veszély nélküli vállalkozás. A veszélyek pedig a lelkesültség letöréséhez vezethetnek, bárhogy tiltakozunk ellene.
Március tizenötödikén, a nemzeti ünnep kora estéjén én valóban komoly izgalommal ültem a tévékészülék elé, hogy, na most, megtörténik a már beharangozott csoda, a kultúrának visszaadják élettel telítettségét, ami mindig is sajátja volt, csak valami ismeretlen könnyebbség látszata miatt erről elfeledkeztünk. De a műsor harmada táján azt kellett észrevennem, hogy ráncolni kezdem a homlokom. A homlokráncolás oka pedig az volt, hogy ebben a nagy műsorban, a hetekkel azelőtt vetíteni kezdett kisfilmekkel ellentétben, csak olyan regényekről volt szó, csak olyan regényeket „reklámoztak”, amelynek volt elérhető filmes adaptációja.
Ez természetes dolog, mondhatjuk. A tévé színes, mozgalmas, akciót igénylő valami, a papírra dobált hangyabetűk látvány szempontjából nem valami attraktívak, ha nem olvassák őket, és amúgy is: a könyv ne nagy legyen, hanem embermértékű. Az olvasás így viszont csak magányos aktus lehet. Vagy mégis közösségi? A Nagy könyv közösségivé akarja tenni e magányos aktus iránti rajongást, és ez szép, rajongható dolog. Ám egy regényről úgy beszélni, hogy adaptációjának képeit elevenítjük fel, és történetét, sztoriját meséljük el, könnyen életre hívja a veszélyt: olybá tűnhet, mintha nem is lenne, lehetne egy könyv, regény több tartalmánál.
Pedig ha így lenne, elég lenne elolvasni a kötelezők rövident. A Nagy könyv, becsületére legyen mondva, nem akar itt megállni, olvasásra, tovább búvárkodásra buzdít, az egymástól rejtélyes módon elszakadt könyvek és olvasóik találkozását akarja előmozdítani. Csak kicsit szívjuk hát a fogunkat, amikor az arctalan narrátor a Jadviga párnája sikerét a többi kortárs magyar irodalmi mű viszonylagos olvasatlanságával ellentétben azzal magyarázza, (mintegy megrovóan,) hogy az olvasók, lám, történetre vágynak.
Lám, talán azért szívom a fogamat, mert ez így is van. De nem szeretném, hogy így legyen; mert ha a könyv csak tartalma volna, mégiscsak megszűnhetne könyv lenni, és lehetne bármi: film akár, önmaga adaptációja.
Már önmagában becsülendő viszont, ha a tévé saját, félig-meddig talán már le is győzött riválisát, az írásbeli kultúrát próbálja életre kelteni; és igazán nem róhatjuk fel neki, mondom önmagammal vitába szállva, ha erre csak saját eszközeivel képes. Ugyanis nincs neki más.
Mindenesetre nem hagy nyugodni egy kép, mert nem tudom hogyan értelmezni. A Nagy könyv Újszegeden látható nagy méretű hirdetése előtt egy éjszaka megállt egy kisfiú, hasonló korú, mint a képen. Ez a valódi kisfiú felnézett a plakátra, hasonló pipiskedéssel, mint képbeli párja. Aztán a jótékony sötétben óvatosan balra nézett, majd jobbra – nem vehette észre, hogy látom. A zsebébe nyúlt, majd egy kővel gyengécske, ám határozott mozdulattal a feje fölött lévő plakátot egyszerűen megdobta.
Pedig talán már olvasni is tudott.
Turi Tímea
Bezár