Szegedi Tudományegyetem | Nem tudom, nem érdekel

Archívum

2005

4. szám - 2005 március 7.

Fókusz

Nem tudom, nem érdekel

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Bal kézzel megvakarni a jobb fület – a legemberibb gesztus, amivel valaha is találkoztam. Komolyan. Nem tudom, hogy jó-e vagy sem, de biztos vagyok benne: az ember nem úgy lett kitalálva, hogy két pont között az egyenes utat találja meg először. Nem tudom, talán nincs igazam. És adja az ég, hogy ne legyen.
Talán mindenki ismeri a viccet. Hogy mi a különbség apátia és közöny között? Nem tudom, de nem is érdekel. A fejünk eme elfordításáról szeretnék most szólni. Az érdektelenségről, ami biztosan szükséges az emberi léleknek, vagy minek, hogy egyben maradjon. Hogy normálisan tudjon működni. Hogy ne szakadjon meg minden nappal újra.
Magunkra vehetjük-e mások baját? Vagy megtehetjük-e, hogy nem?
A televíziós hirdetések vagy az újságlapok képei éppúgy az emberi lélek kerülőútjai, mint az évezredek óta intézményesült művészet. Mindezt csak azért mondom, mert nemrég mutatták be a szegedi kőszínházban az Éjjeli menedékhelyet, Gorkij érzékletes tablóját a társadalom mindenkori kitaszítottjairól. Gorkij nem a hajléktalanokról írt. És amúgy sem hiszem, hogy éles, egyértelmű valóságábrázolással lehetne szólni, az, izé, valóságról. Mert mégiscsak beszél arról. Arról is.
A stukkók árnyában fénylő, nagy műgonddal megkoptatott jelmezei a színpadnak nem azonosak azzal, amit kint látunk az utcán. Jobb kezünkkel babrálunk arcunk bal felén csupán. Az utca mindenkié, de, vagy éppen ezért, ha végigmegyek rajta, hiszem, hogy az enyém is – és tartsanak bár keményszívűnek a biztos létező szentek, nem szoktam lelkiismeret-furdalást érezni, ha elfordítom a fejem egy engem megszólítótól.
De az zavar, hogy nem zavar.
Az bánt, hogy nem bánt.
Nem tudom, zavart csodálat vagy értetlenség kellene, hogy övezze azokat, akik, ha kicsit is, magukra veszik mások baját – a szolidaritás intézményei mögött mégiscsak igazi emberek vannak. Hallom, hogy kortársaim esténként kimennek a hideg utcára, megkenik a zsíros kenyeret és szétosztják azoknak az embereknek, akiktől én még újságot is ritkán veszek. Azt mondják a kortársaim, sokan nem értik meg őket. Nem értik a miértet. Nem értik a beszélgetést.
A jótékonyság mára közhely. Talán ez akadályozza meg abban, hogy ne csak elvont szinten értelmezhető fontosság legyen – ahogy én is csak elvontan beszélhetek, ha csak beszélek, és valóban csak beszélek. Nem tudom. Nem tudom, érdekel-e.
Mindenesetre meg kellene tiltani bizonyos dolgoknak, hogy közhellyé váljanak. Meg kéne tiltani, no de ki tehet ilyet. Sőt, semmi dolognak nem szabadna azzá lennie.
De mit tudunk tenni, ha a legnagyobb közhely mégiscsak maga az élet, élje bárki is.

Turi Tímea