Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mindig azt a palack bort kell megnyitni, ami előtted van.
Ezt az ősi, kínai filozófustól származó mondást azért találtam ki, mert itt van a nyakunkon az ügynöktörvény, aminek bevezető szakaszában, hogy most így nevezzem e furcsán hizlalt társadalmi vitát, egyre különösebb listákkal elégítik ki a jeges borzongásra váró olvasókat. Ugyanakkor sok idősík, megközelítés, félelem, ijesztgetés, valamint történelmietlen kutyulék torlódik egymásra, mint a Tisza felső folyásán a jég.
Jaj nekünk, ha elindul a zajlás.
Mindazonáltal bennünket, Tisza-parti egyetemi polgárokat többszörösen is érint a téma. Egyrészt azért, mert nagyon sok emberünk van benne - vagy így vagy úgy. Másrészt, mert a legújabb magyar kor történetének része, s mint ilyen, kutatandó terület. Harmadrészt az ügy és annak tálalása (tematizálása és kommunikálása) politológia-tudományi kérdéseket vet föl. Negyedrészt ez az egész história a megismerésről szól, ezért alkalmas arra, hogy szakdolgozati vagy akár doktori tudományos munkafeladat legyen.
Mindenek előtt, ha már legalább én kibontottam ezt a filozófiai bort, rögzíteni kell, hogy Magyarország 1944 és 1990 között megszállt terület volt, s mint ilyen, erősen korlátozott önrendelkezéssel bírt. Ki kell mondani azt is, hogy a megszálló szovjet állam Magyarországot gyarmatának tekintette, ahonnan a megszállás első tíz évében hatalmas tömegű rabszolgamunkást szállított a saját területeire. Ez a hétszázezer, papíron hadifogoly rabszolga ott nagy értéket állított elő, itt pedig még nagyobb hiányt. Hiányt édesapában és édesanyában, tetterős emberben, alkotásban, magyarságban.
A tények rögzítésével még nem végeztünk. Magyarországon 1962-ig a legkeményebb kommunista diktatúra uralkodott, amit a rendszerváltásig egy puhább módozat váltott föl. Ebben a korszakban a politikai rendőrség a matematikából ismert ládapakolási és ütemezési problémát immár nem a börtöncellák, a recski típusú munkatáborok, valamint a hadsereg büntető századainak befogadó képessége és a bennük eltölthető idő viszonyrendszerében értelmezték. Úgy döntöttek, hogy az egész ország lesz barakk, s mert kissé megnőtt így az ellenőrizendő terület, megsokszorozták az őrséget is.
Háziőrizetbe küldték az országot.
A kommunista diktatúra ügynöki rangú őrségével berendezkedett a kapualjakba, a lakóházak konyháiba és hálószobáiba, a munkahelyek büféibe, a vállalati nyaralók kártyaasztalaihoz, a sekrestyékbe és gyóntatószékekbe, a szerkesztőségek füstjébe, a futballcsapatok öltözőjébe, az izmokba, az agyakba és a lelkekbe. Ezt a láthatatlan őrséget nem lehetett elzavarni, leváltani, lefegyverezni vagy nyugdíjazni a rendszerváltáskor, amit épp ezért Fábri Sándor humorista nagyon pontosan módszerváltásnak nevez.
Az ügynökök a helyükön maradtak. Ha nem is kapnak új megbízatást, egy dolgot mindenképpen teljesíteniük kell: rejtve kell maradniuk, amíg csak lehet. Részben azért, mert gyárilag ilyenre hozták őket létre, részben pedig azért, mert nagyon nehéz a szembenézés.
Pilinszky János hívta föl a figyelmet arra, hogy az Auschwitzban készült fényképeken az SS-legények angyalarcúak, a szerencsétlen rabok pedig úgy néznek ki, mintha beléjük költözött volna a gonosz. Mások erre a másik korra utalva írták meg, hogy ügynöknek leggyakrabban egy-egy közösség legszínesebb, legkedveltebb emberét nézték ki, hiszen őhozzá fordultak a többiek bizalommal.
Innen nézve elég elkeserítő a helyzet. De nem csak az emészthetetlen múlt miatt.
Van olyan ismerősöm, aki 1992-ben lett besúgó. Őt már nem nevezhetjük ügynöknek, nem is szerepel a néhai perhármasok között. Most újságíróként elég gyakran publikál a témában.
Teheti, szakértő.
És védett.
Nem nyújtanám tovább a bor kinyitásának paraboláját. Ezt a bort 1990-ben kellett volna kinyitni, de mert még bontatlan, hát essünk most neki.
Az 1992-es évjáratú ügynököt meg majd szabadítsa ki a palackból a következő módszerváltás.