2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  22. szám - 2005. december 5.  --  Hangsúly
A jótékonykodást erős monoteista vallástörténeti folyamatosság jellemzi. A zsidóság, az iszlám és a kereszténység fontosnak tartja, hogy legyen alamizsna, ami azt jelenti, hogy annak, aki önhibájából vagy önhibáján kívül – ezt hol vizsgálják, hol nem vizsgálják – nehéz sorsra jut, annak a tehetősebbek és a nem annyira tehetősek is adjanak.
„A zsidóság társadalometikája, a jótékonyság a babiloni fogság után időszakban alakult ki” – mesélt a folyamatról Máté-Tóth András, a Vallástudományi Tanszék vezetője. „Ez a deuteronomista korszak. Ennek a másodtörvénykönyvnek a szociáletikája nagyon sok jótékonysági elemet tartalmaz, még az idegenekre vonatkozóan is lehetőséget ad és előír. Ez abban a korban társadalomtörténeti szempontból is innovatív volt, és ezzel igen megerősödött a babiloni fogság után újraszerveződő zsidó nemzet. Nem gyorsan, de folyamatosan” – fűzte hozzá.
A kereszténységet sokan a szeretet vallásának nevezik, sőt, amikor a Jézus-mozgalom kialakult, majd újraszerveződött, sokak szerint az egyik titka annak, hogy olyan rendkívül nagy expanzióval bővült a keresztény közösségi hálózat, és egész gyorsan meghódította Európát, hogy választ adott egy megoldhatatlannak tűnő szociálpolitikai problémára – hogy az öregeket, szegényeket, özvegyeket hogyan kezelje a társadalom. Sőt, a felszabadítási teológia képviselői azt állítják, a feltámadás örömhíre azt jelentette, van feltámadás a nyomorból itt és most.
Az iszlámban szintén találkozunk a jótékonyság alapelvével, ugyanis a muzulmánok öt szent hittétele (amiket követve élni kell, és ami a muzulmán közösség fenntartásának oszlopa) közül az egyik a zakkat, ami az adományozást, az alamizsnát jelenti. Az iszlám keletkezése során Mohamednek sikerült nomád törzseket egyesítenie, ennek egyik titka az volt, hogy rábírta őket arra, hogy inkább segítsenek egymásnak, mintsem portyázásból, sivatagi kalózkodásból éljenek.
Az egész monoteista íven az isten- és emberszeretet vonul végig. Ma, a modern társadalomban az intézmények önálló, bizonyos értelemben profitorientált jótékonysági intézmények, amiknek az állam részben vagy egészben fenntartója. A jótékonykodás sokáig személyes és népi vallási dimenzióban maradt, tehát sokkal inkább központban volt a személyes felelősség az elesettért – akkor volt valaki jó, igaz ember, ha jótékony is volt.
A keleti vallásokban, elsősorban a hinduizmusról és a buddhizmusról szót ejtve, az adományozásért nem vár viszonzást az ember. „A hinduizmus esetében az adakozás vallási kötelesség, ami a dharmából mint rendezőelvből fakad. A „jó tett helyébe jót várj” elgondolás is része az adományozásnak, mert ezzel a saját, jobb karmáját készíti elő az ember. Az indiai világkép szerint a létezés szenvedés, az ember végső célja megszabadulni ettől, és amíg ez nem sikerül, legalább minél jobb újjászületésekben legyen részük, ezt pedig többek között jó cselekedetekkel lehet elérni” – mondta Porció Tibor adjunktus.
A buddhizmus is ebből a megfontolásból segít, hogy jó karmát, jobb jövőt reméljenek, tehát a végső cél felé haladás egyik eszköze az adományozás. Az adomány szó a buddhizmusban nem létezik abban a formában, mint az iszlámban a zakkat, épp ellenkezőleg, azt jelenti, amikor egy világi ember a tanításért cserébe ad valamit – élelmet, ruhát – a szerzetesnek. Ebben az értelemben az adományozó spirituális viszonzást kap. Úgy vélik, a közösség segítése elég hatásosan segíti elő a jó karmát. Az együttérzésből fakadó cselekvés a buddhizmusban nagyon fontos, de ez a vallás nem olyan szeretetközpontú, mint például a kereszténység. Többféle fogalom is van létezik erre, egyrészt az önzetlen szeretet,  ami semmiképpen sem érzelgős, romantikus érzés – ha valaki a buddhizmus ösvényén halad előre, akkor ez magától jön. A buddhizmusban a szenvedéstől való megszabadulás a cél, minden más csak kozmetikázás, valószínűleg ezért nem is alakultak ki jótékonykodási intézmények.  A buddhizmusban a részvét, az együttérzés, az empátia nem olyan érzések, amelyek érzelmi kötődést alakítanak ki a másik iránt. Mint ahogy egy sebész sem sajnálgathatja a súlyos sérültet, mert akkor az a segítség rovására menne, úgy egy buddhista is inkább praktikus, mintsem érzelgős.
Bezár