Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Rákosi-korszak túlfeszített diktatúrája 1956-ban már lassan saját dugájába dőlni látszott. A változtatás szükségessége már a pártvezetésen belül is megfogalmazódott, azonban a Rákosi vezette felsőbb irányítás még ragaszkodott a sztálinista módszerekhez. A padláslesöprésekként ismert kötelező beszolgáltatás, a kulákokkal való kegyetlen bánásmód, a „belső ellenség” elleni örökös hajsza és tisztogatás, a káderezés, na és persze az ideológiai totalizmus az élet minden területén megjelent.
A diktatúra szorítását a felsőoktatás is érezte. A pozíciókba ültetett, sokszor csak pár elemit végzett káderekről ez idő tájt nyilvánvalóvá vált, hogy használhatatlanok. Az állam legfontosabb célja ekkor a párthű értelmiség kinevelése lett, s ennek áldozatul estek a felsőoktatási intézmények. Az értelmiségi származásúak elől elzárták a felsőoktatást, a tanulmányokat pedig a pártérdekeket szolgáló kötelező tantárgyakkal egészítették ki, mint például a marxizmus-leninizmus, a honvédelmi ismeretek vagy a kötelező orosznyelv-tanulás.
A pestről lehallatszó elégedetlenségek Szegeden visszhangot találtak. Lejtényi András, másodéves szegedi joghallgató kezdeményezésére ekkor vetődött fel egy új hallgatói érdekvédelmi szervezet megalapítása. A párt azonban a további szervezkedéseket meggátlandó, nagygyűlést hirdettetett október 16-ára, hogy így csapoljanak kissé a hallgatóság felfokozott hangulatán. A sors furcsa fintora, hogy az így összegyűlt tömeg adta lehetőséget Lejtényiék kihasználták. A gyűlés hamar fórummá alakult, és az egyetemisták fellelkesülve egymás után fogalmazták meg gondjaikat. Megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége (MEFESZ).
A különböző egyetemi karokon megindult a szervezkedés. Október 20-ára nagygyűlést hívtak össze, újra csak az Ady téri épület nagyelőadójába. Levezető elnöknek az akkor köztiszteletben álló Perbíró József jogászprofeszszort kérték fel, de a gyűlést támogatta Baróti Dezső, az egyetem rektora is. Az ülésen, melyről a Magyar Rádió is hangfelvételt készített (amit a forradalom után eldugtak a bizonyítékokat kutató politikia rendőrség elől), részletes programtervezetet dolgoztak ki. Ezek egyrészt az egyetemi oktatást kívánták megreformálni, eltörölve például a káderezést, csökkentve a túlterhelést, utazási kedvezményeket szorgalmazva. A követelések másik része politikai célú volt. Megemlítendő köztük Nagy Imre és Lukács György központi vezetőségbe való választása, a szabad és demokratikus választási rendszer kialakítása, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása, az egyetemi autonómia és a Kossuth-címer visszaállítása is. A szovjet katonák kivonását szorgalmazó pont, amely kiváltotta volna az eddig bizonytalan hatalom ellenlépéseit, csak Perbíró József józan ráhatására maradt ki a programból. A szervezet egyébként gondosan ügyelt arra, hogy a szocialista elvek melletti kiállását hangsúlyozza, és csak a sztálinista-rákosista módszerek ellen tiltakozzon. A nagygyűlés után több szegedi egyetemista indult el az ország összes egyetemi városába, hogy segítsen az ott megszervezendő MEFESZ létrehozásában.
Október 23-án este, a budapesti események hallatán a középiskolások és az egyetemisták az utcára vonultak. A Dóm térről a Széchenyi térre tartó 2-3 ezer főnyi tömeghez sorra csatlakoztak a járókelők. A menet első soraiban Baróti Dezső rektor is ott volt. Az elkövetkezendő napokban spontán és megszervezett tüntetések, „Kossuth-címert akarunk”, „Ruszkik haza”, és „Vesszen az ÁVO” kiáltások borították fel a város csendjét. A diákság, a munkásság és a lakosok együtt léptek fel az elnyomó rendszer ellen. Ez volt az a pont, ahol már mindenkiben tudatosult, kitört a forradalom.

 

 

Szovjet tankok a Klauzál téren.

 

A karhatalom természetesen megpróbálta elfojtani a megmozdulásokat. A város főbb stratégiai pontjait katonai alakulatok szállták meg, a tüntetéseket az ávéhások brutális kegyetlenséggel igyekeztek feloszlatni. A diákok elrettentésére 24-én este karhatalmisták megrohamozták a Jancsó-kollégium épületét, a plafonba lövöldöztek, és ütötték-vágták az ott találtakat, többek között a kollégium igazgatóját is. De megtámadtak pár, egy tüntetésről a Kálvária úti egyetemi épületbe menekült diákot is, és az ott talált Perbíró professzorral együtt brutálisan bántalmazták, megfélemlítették őket. 25-én azonban ismét csak folytatódtak a tüntetések. E naptól, a rendkívüli helyzet miatt beszüntették az egyetemi előadásokat is. A hallgatók jó részét hazatanácsolták, ám legtöbbjük a városban, az egyetemen maradt.
A csillaghullás ideje is ez volt. A várost több csoportban járó tüntetők a középületekről leszedték a vörös csillagokat. A Dugonics téri egyetemi épület tetején díszelgő csillagot, Szeged egyetlen kivilágítható kommunista jelképét is leszerelték, majd a mai Belvárosi hídról a Tiszába dobták. E napon a városi pártvezetők is meghódoltak a forradalmi követek, vagy inkább a Városháza előtt tüntető tömeg előtt. 26-án azonban a hatalom még egy próbálkozást tett a forradalom leverésére. A Széchenyi teret, a tüntetések állandó helyszínét katonai alakulatok zárták le, a hídon pedig szuronyos katonák kordonja próbálta feltartani az újszegedi tüntetőket – akik aztán nekirontva a szuronyos sorfalnak félresöpörték őket. A városban már ekkor felsőbb utasításra tűzparancs lépett érvénybe. A Takaréktár utca felől a Széchenyi térre vonuló tömeg itt a katonák sorfalával találta magát szembe. Bár a tömeg élén menő Baróti rektor megtett mindent, hogy elvezesse a vonulókat a puskacsövek elől, nem tudta feltartani a tüntetőket. A katonák figyelmeztető lövéseire többen megsebesültek, egy fiatal munkás, Schwartz Lajos életét vesztette. A valószínűleg ott a helyszínen meghalt fiatalt ezután a tömeg a vállára vette, és körbehordozta a városban.
A hatalom bukását azonban már ez sem tudta megállítani. A városban munkástanácsok, az egyetemi karokon pedig forradalmi tanácsok alakultak, a Városi Ideiglenes Munkástanács elnökévé az egyetem delegáltját, Perbíró Józsefet választották, aki a szovjet megszállásig tevékenyen részt vett a városvezetésben. A karhatalmisták jó része menekülőre fogta a dolgot Pest vagy Jugoszlávia felé, illetve a tanács védelmébe helyezte magát. A városban ekkor forradalmi katonai tanács, majd nemzetőrség is alakult. Ide igen nagy létszámban jelentkeztek egyetemisták is.
Az egyetemre a forradalom győzelmével változások köszöntöttek. A régebben katedrától megfosztott, az állam számára gyanús tanárokat sorra helyezték vissza székeikbe, így Bibó Istvánt és Bálint Sándort is. Megszüntették az egyetem személyzeti osztályát, és eltávolították a gyanús elemeket az egyetemről.
Novemberre azonban már elkerülhetetlennek látszott a szovjet beavatkozás. Pár professzor ekkor egy táviratot elküldött több külföldi egyetemre és az egyetemről elszármazott Szent-Györgyi Albertnek, kérve, hogy emelje fel szavát a világban a beavatkozás ellen. A távirat már a forradalom eltiprása után érkezett a nagy hírű tudóshoz, aki ennek ellenére közzétette azt a Nature című tudományos folyóirat címlapján.
A november 4-én megindult szovjet támadás után, bár a városban voltak kisebb-nagyobb védelmi előkészületek, az illetékesek úgy határoztak, a hatalmas túlerő ellen értelmetlen vérfürdő lenne a „parittyaharc”. Hozzá kell tenni, hogy igen kevés hadianyag állt rendelkezésre, a nemzetőrségnek szedett-vedett kézifegyverei és egy-két lövege volt csupán. A november 5-ére virradó hajnalban a szovjet tankok, ügyet sem vetve a szórványos ellenállásra, elfoglalták a várost.
A forradalom leverése után az egyetemen is a konszolidáció időszaka következett. Megindul az egyetemi polgárok elleni megtorlóhadjárat, annak ellenére, hogy a higgadt egyetemi gondolkodásnak nagy szerepe volt abban, hogy a 23-a utáni események ne fajuljanak el. A párt a MEFESZ-be is igyekezett beültetni saját embereit, és folyamatosan elsorvasztani a szervezetet, hamarosan sikerrel.
Azonban ekkor még többen szerettek volna érvényt szerezni régi követeléseiknek az élhetőbb szocializmus érdekében. MÚK. Márciusban Újra Kezdjük, ez volt a jelszava a passzív ellenállásnak. A forradalom alatt a MEFESZ a harci események miatt háttérbe szorult, azonban most ismét kezdett megélénkülni. Az ellenállás fő eszköze a röplapozás, a falragaszok készítése lett. A rektor az egyetemen biztosított helyet a MEFESZ-nek, és később arra is volt példa, hogy e helységekben történt a röpiratok sokszorosítása. A passzív ellenállás jelképévé vált egyetemi körökben a szakállnövesztés is, amit a karhatalmisták erőszakos szárazon borotválásokkal igyekeztek megszüntetni – többek között Fodor Gábor professzoron is. Baróti Dezső rektor az egyetem 1957. március 15-i ünnepségén mondott beszéde a reményvesztéssel szemben a beköszöntő tavaszt hirdette. Áprilisban leváltották, majd bebörtönözték.