Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A hallgatói mozgalom történetének első fontos dátuma 1956. október 16-a, amikor a szegedi egyetem akkori hallgatói a Bölcsészettudományi Kar Auditórium Maximumában gyülekeztek, hogy MEFESZ néven (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) egy politikamentes szervezetet hozzanak létre. Négy nappal később, az alakuló gyűlésükkor a jelenlévők tizenkét pontban követeléseket fogalmaztak meg, melyek között olyan tanulmányi kérdések szerepeltek, mint az orosz nyelv egyeduralmának megszüntetése, a zenei középiskola főiskolai rangra emelése, vagy diákszállás-építés. Emellett a hallgatók olyan politikai témákat is zászlajukra tűztek, mint az orosz csapatok kivonása, a beszolgáltatások megszüntetése és a demokratikus változások. A Szegedről induló mozgalomhoz (melynek Kiss Tamás, Lejtényi András és Gönczöl Dezső voltak vezetői) október 21. és 23. között az ország majdnem minden egyetemének hallgatósága csatlakozott. Az október 23-ai műegyetemi tüntetés lényegében a szegedi pontok fő csapásirányán szerveződött. A diákkezdeményezés azonban forradalommal együtt halálra volt ítélve. A megtorlás a szegedi egyetemi élet képviselőit és a diákszervezet vezetőit is elérte, számos oktatót és hallgatót ítéltek súlyos börtönbüntetésre. Az 56-os kudarc után évtizedekig kellett várni, míg a diákok újabb megmozdulással adtak hangot elégedetlenségüknek.
Pontosan 1988 szeptemberéig, amikor is egy látszólag jelentéktelen ügy miatt (az egyetem megduplázta a hospitálandó órák számát) a hallgatók sztrájkot hirdettek.
„Spontán akcióként indult” – emlékszik vissza a történtekre Pikó András, a reformok egyik meghatározó alakja. „Hajnalban, felfokozott hangulatban értünk vissza Szilasi Lacival egy budapesti koncertről, amikor a csoporttársaink azzal a hírrel fogadtak bennünket, hogy az egyetem megemelte a középiskolában eltöltendő órák számát. Most mit tegyünk? – kérdezték. Menjünk aludni – feleltük mi. A sztrájk ötlete végül a lányok fejéből pattant ki.”
Az ellenállás híre hamar szétszaladt a diákok között, és jó részük fel is sorakozott mögötte, hiszen jó bulinak ígérkezett. A sztrájk vezetői azonban tisztában voltak vele, hogy csupán a hospitálások ellen nem lehet komolyan fellépni. Az óraszám megnövelése csak egy, és nem is a legégetőbb problémája volt a nyolcvanas évek felsőoktatásának. A legfőbb kérdéssé a tanszabadság és az egyetemi autonómia ügye vált, ezek már elég fajsúlyos kérdések voltak ahhoz, hogy egy napra be lehessen szüntetni a tanítást. A sztrájk végül ezen kérdések köré épülő műhelymunka eredményeként született meg, de akkoriban még meg sem fordult a szervezők fejében, hogy hallgatói mozgalmakat, szervezeteket alakítsanak ki. Általános oktatáspolitikai célokat fogalmaztak meg, és ezek között nem szerepelt a hallgatói érdekképviselet. 1988. szeptember 28-án a Bölcsészettudományi Kar Auditórium Maximumában rendhagyó előadások zajlottak az egykori magyar felsőoktatásról, külföldi egyetemek működéséről, egy elképzelt hazai oktatási struktúráról. Az egészet valamifajta fesztiválhangulat lengte be.

 

 

A közügyek nem igazán érdeklik a hallgatókat. Fotó: Segesvári Csaba

 

Mivel a sztrájk a felsőoktatás viszszásságai ellen emelte fel a hangját, az egyetem dolgozói is kiálltak a hallgatók mellett. „Azt hiszem, azért nem lett belőle nagyobb probléma, mert a tanárok is érezték, hogy itt nem tanulásellenes, teljesítményellenes lázadásról van szó, hanem arról, hogy hogyan válhatna méltóvá az egyetem nevének igazi jelentéséhez” – indokolja az oktatók támogatását Pikó András. 1988 vége átmeneti időszak volt. Már léteztek pártok, az emberek érezték, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlen. Az egyetem vezetése pedig védőburkot vont a sztrájkolók fölé, és még pártvonalon is kiállt mellettük.
A szegedi történések híre más egyetemi városokba is eljutott. A pécsi diákok október 4-én, a műegyetemisták pedig október 12-én szerveztek megmozdulást. A szegediek levélben fordultak a Művelődési Minisztériumhoz a magyar felsőoktatás reformját követelve. Mivel a reagálás alapján változásra továbbra sem lehetett számítani, a JATE BTK diákjai nyílt levelükkel cselekvésre szólították fel a többi egyetem és főiskola hallgatóit, így a november 23–24-én megtartott országos demonstráción a magyar felsőoktatás teljes spektruma állást foglalt az autonómia és a tanszabadság mellett. Az ország hallgatói azon az állásponton voltak, hogy létre kell hozni egy felsőoktatási érdekvédelmi szervezetet, mely a hallgatókat, az oktatókat és más a felsőoktatási dolgozókat tömörít.
Persze az intézményesülés gondolata nem volt előzmény nélküli. Az államszocializmusban a hatalom a ,,hallgatói érdekképviseletet” a Kommunista Ifjúsági Szövetségre bízta, és a hallgatók spontán, közös érdek mentén létrejövő önszerveződését megakadályozta, ennek ellenére a nyolcvanas évek szegedi egyeteme korának egyik legszabadabb, már-már nyugati értelemben is liberális intézménye volt. A nyolcvanas évek diákmozgolódásai, melyek eleinte a KISZ-ben, majd azon kívül is jelentkeztek, az évtized második felében mind felszabadultabbá váltak, a hallgatók sem érezték égető szükségét egy hallgatói érdekképviseleti szervnek. Az ötlet Budapestről érkezett.
Az ELTE BTK egyik diákszervezetének a vezetője, Fábri György egy a szegedi Móra Kollégiumban szervezett találkozón nagyon koncepciózusan levezette, hogy csupán sztrájkkal nem lehet előrébb jutni. Ha nem kap szervezeti keretet, akkor az ellenállás kimerül, és a céljaiból semmi nem valósul meg. Javaslatára született meg az OFÉSZ (Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetség), mely lényegében hallgatói önkormányzatok láncolata volt. Az intézményesülés gondolata megosztotta a sztrájkszervezőket, ezért néhányan lelkesedésüket vesztve felhagytak a szervezéssel.
A hallgatói mozgalom történetének következő állomása az intézményi hallgatói önkormányzatok (HKT, HÖT, HÖK) megválasztása és megalakulása volt. A hallgatói önkormányzatok megszerezték a jogot, hogy ellássák a hallgatók képviseletét, nagyobb szerepet játszanak a hallgatói juttatások elosztásában. Az ekkortájt készült felsőoktatási törvénybe több javaslatuk is bekerült, majd az 1993-ban elfogadott törvényben megjelent a HÖK fogalma is.
Egy évvel később az OFÉSZ nevet változtatott, a szervezet a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége (HÖKOSZ) elnevezést kapta, mely utal arra is, hogy az oktatók kiváltak a szervezetből.
Azóta viszont nagyot fordult a világ. Manapság már kihunyt a hajdani forradalmi hév. A közügyektől való eltávolodás az egész országra, de különösen a fiatalokra jellemző. A hetvenes években születettek, akik a kilencvenes évek elején, közepén kerültek be az egyetemekre, a hallgatói önkormányzatiság hőskorát élték, amikor a jogok kiterjesztéséért, a tandíj eltörléséért folyt a harc. „Akik most kezdik az egyetemet, egész más szocializációs háttérrel érkeznek. A közügyek nem igazán érdeklik őket, mert készen kapott jogokkal bírnak” – indokolta a diákok passzivitását Ekler Gergely, a HÖOK elnöke.