2024. március 28., csütörtök English version
Archívum  --  2005  --  22. szám - 2005. december 5.  --  Hangsúly
Eseti kezelések
Közeleg a karácsony, az utcákat nemcsak a télapós világító csodák lepik el, hanem az adománygyűjtők, kéregetők és adakozók is. Gyerekkorunk óta segítőkészségre nevel a vallás, a család, a média, az állam, és aki csak tud, de az értékek és pénzek kavarodásában tudjuk még, kinek mit adjunk?
A 2005-ös üzleti évtől lépett életbe az az EU-direktíva, mely szerint a közepes- és nagyvállalatoknak pénzügyi jelentésük mellett a társadalmi felelősségvállalásban vállalt szerepükről is számot kell adniuk hazánkban. Ezzel is szeretnék ösztönözni a nagyvállalatokat a társadalmi felelősségvállalásra, azaz a jótékonysági akciókra, karitatív hozzájárulásokra. Bár tőlünk nyugatra már köztudottan ez az egyik legnagyobb reklámérték, hazánkban nemhogy gyerekcipőben jár, de lábra sem igen tudott állni ez a kultúra.
Gyékiss Emil, a Magyar Vöröskereszt korábbi főtitkárhelyettese, jelenlegi tanácsadója elmondta lapunknak, a Nemzetközi Vöröskeresztnek 183 nemzeti társasága működik, genfi központtal. E központ nemrég kiadott egy elemzést, mely a magyarországi helyzetet hasonlította össze a nyugatival a szociális támogatás, a jótékonyság, a társadalmi felelősségvállalás terén.
A Nyugaton tapasztalható társadalmi felelősségvállalás egész más anyagi környezettel rendelkezik – ott sokkal meghatázóbb tényező a cégek jótékonysági szerepvállalásában a vállalati presztízs kialakítása, a társadalmi értéktársítás. Köztudott, kint a nyereség nem kevés részét vállalaton kívüli humanitárius dolgokra fordítják, pedig erre nem kötelezi a cégeket az állam.
Magyarország ehhez képest némileg torz rendszerrel bír: a hazai piacon jelen lévő nagyvállalatoknál, cégeknél ez a PR-központú szemlélet nemigen tapasztalható, a nyilvánosság véleménye kevéssé izgatja őket. Gyékiss szerint „a multinacionális cégek legtöbbje viszonylag rövidtávra rendezkedett be Magyarországon, mivel a piac hosszú távon bizonytalan. Egyrészt a folyamatosan, négy-öt évente változó jogi, politikai légkör, másrészt pedig a keletre megnyíló, olcsóbb piacok miatt. Ez utóbbi a jelentősebb, hiszen ha kedvezőbb feltételekkel tud termelni egy ilyen cég, azonnal továbbáll”.
 
 
Az egyetemi református gyülekezet konzervgyűjtést szervezett a TIK-ben. Fotó: Segesvári Csaba
 
Tehát Magyarországot jórészt kaszálónak nézik a cégek, inkább csak a balatoni lángossütő-effektus tapasztalható, ahol rövid idő alatt a legtöbbet akarják keresni az emberek. Ezt nyugaton egy évtizedekig ugyanazon a piacon működő és hosszú távra tervező cég nem teheti meg. Neki a külső megítélése, a PR-ja sokkal fontosabb, mint az előbb tárgyalt, a magyar piacra jellemző vándorló cégeknél.
A szakember hozzátette, „a nemzetközi katasztrófák, nagyobb humanitárius akciók esetén a hazai vállalatok, intézmények is jelentősebb összegekkel jelentkeztek, de ez egyszeri alkalom.
Bár hazánkban is kiépült már a közhasznú és a kiemelkedően közhasznú szervezetek intézménye, ahol az előbbinél a felajánlott összeg 100%-át, utóbbinál a 170%-át lehet leírni az adóból, ami igen jelentős csáberőt jelentene külföldön, hazánkban mindez nem érdekli a cégek nagy részét.”
A nagyobb segélyszervezetek akkor tudnának hatékonyan működni, ha biztos anyagi háttérre alapozhatnának éves vagy több évre nyúló segélyakcióik megtervezésénél, de ez ma Magyarországon szinte ismeretlen fogalom. Külföldön gyakorlat, hogy több évre szóló szerződéssel biztosít egy-egy nagyobb cég valamennyi öszszeget egy bizonyos célra, nálunk megvalósíthatatlan. Itt nem vállalnak – mondjuk öt éves kötelezettséget.
Az anyagi háttér bizonytalansága miatt a hazai nagyobb jótékonysági szervezetek nem tudnak hosszú távú programokat indítani és hosszabb távon felelősséget vállalni egy-egy szociálisan érzékeny területen. Megdöbbentő például, hogy a jótékonyság terén a legaktívabbak hazánkban a legszegényebb réteghez tartozók.
Az állami intézményeknek a feladatok megosztottsága miatt szinte púp a hátukon egy-egy karitatív szervezet. Pedig ezek összehangolásával tehermentesíthető lenne az állam. „Ha a piac szereplői egymás között elosztanák a szociális területeket, mindenki egyes tevékenységet végezne, és megkapná az erre szánt állami költségvetési részt, akkor sokkal hatékonyabban tudnánk felvenni a harcot ezekkel a szociális problémákkal. Külföldön létezik ilyen költségvetési megállapodás cégek és az állam között. Ez nálunk lehetetlen. Itt munka van, pénz nincs. Az államnál van pénz, de nincs kapacitás, nálunk, a szervezeteknél van kapacitás, de nincs pénz” – mesélte Gyékiss Emil.
Összefoglalva, a legtöbb cég olyan rövid távra rendezkedik be itthon, hogy nem érdeke a hosszú távra mutató cégimázs fejlesztése, akik meg mégis hosszú távra terveztek, nem ismerik fel ennek a jótékonysági PR-nak a lehetőségeit. A másik probléma pedig, hogy a megfelelő struktúra sem épült ki az állam és a segélyszervezetek közti munkamegosztás tekintetében.
Mintha minden szociális tevékenységet végző szereplő, az államot is beleértve, külön próbálna megmászni egy falat, pedig ha egymásnak tartanának bakot, átjuthatnának a túlsó oldalra. „22 éve dolgozok ebben a szakmában, komoly tapasztalatokkal rendelkezem mind, külföldi, mind, hazai viszonyokat illetően, így azt tudom mondani, hogy itt több mint egy évtizednek kell eltelnie, hogy komoly szemléletváltás legyen, hogy meghonosodjon a nyugati jótékonysági struktúra” – hangsúlyozta Gyékiss Emil.
 
 
 
Bezár