Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Schöpflin Aladár majd félezer darabból álló levelezését rendezte sajtó alá Balogh Tamás szegedi irodalomtörténész, és jelent meg az ötszáz oldalas könyv február elején a pécsi Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában.
„Ma Magyarországon ritkán adnak ki levelezéseket, filológiai munkákat, mert nemigen akad rá vevő, pedig éppen ezek a filológiai kötetek, kritikai kiadások és levelezések adják meg az irodalom hátterét, hiszen egy levelezésben cenzúrázatlanul benne van egy korszak” – nyitotta meg a könyv bemutatóját Ilia Mihály.
Schöpflin olya irodalmár volt, aki majdnem ötven évig a magyar irodalom ütőerén tartotta a kezét, kiváló ízléssel bírt, megvesztegethetetlen kritikus volt, nem lehetetett befolyásolni sem pénzzel, sem baráti társasággal, sem mással, és mérhetetlen sokat olvasott közben. Van egy levél, amiben Varga Gyulának azt írta egy este, hogy „köszönöm a könyvküldeményt, éjszaka elolvasom, és holnap írok róla” – körülbelül ez volt a munkamódszere –, mert az egész szakmának nincs más titka, mint az olvasás. A Vasárnapi Újság szerkesztője volt, valamint jó ízlésű, kiváló irodalomtörténész is, aki maga is megkísértette a szépirodalmat is, bár nem nagy sikerrel. Olyan nagy nemzedék között mozgott, aminek Móricz, Ady, vagy Füst Milán és Babits volt részese, így nyilván meg tudta ítélni, hogy az ő szépirodalmi tevékenysége nem annyira jó, mint a kortársaké – bár, a nyugatosok közül nagyon sokan, különösen a modern oldalon, szintén több területen, mint a vers, dráma, próza különböző változataiban működtették az agyukat. Schöpflin olyan résztvevője volt a magyar irodalomtörténetnek, aki a mai kissé sematikus elképzeléseket - minthogy konzervatív irodalom, és modern magyar irodalom létezik – nem ismerte el, hanem Rákosi Jenővel, Varga Gyulával vagy Szabolcska Mihállyal is ugyanolyan tiszteletteljes hangnemben levelezgetett. Így vált az összekötőjévé egy régi és egy új irodalmi korszaknak és irányzatnak. Mégis, bár 1950-ben halt meg, ’45 után az irodalomtörténet megfeledkezett róla, hiába volt ő az első Kossuth-díjasok egyike. Ebből a szempontból is nagyon fontos az ő levelezése.
Nagyon érdekes, hogy Schöpflin Aladárról az irodalomtudomány azt tartja, hogy idős korára egy begombolkozott, megkeseredett emberré vált, a leveleiből viszont az derül ki, hogy rendkívül jó humorú, élcelődni tudó férfi volt, ahogyan azt egy Adynak szóló levelében írja, „én nem ceremoniális ember vagyok, hanem szatirikus”. Másrészt ezekből az írásaiból az is kitűnik, hogy nemcsak az irodalomra volt kristálytiszta rálátása, hanem a közéletre is - mutatja ezt például, hogy Lévay József az első világháború alatt írást küld be a Vasárnapi újságnak, amiben a Görgey-Kossuth ellentétet feszegette, s ezt az írást Schöpflin visszaküldte,  mondván, hogy nem hiszi, hogy a magyar történelmet ilyen egyszerű ellentétpárban lehetne értelmezni. Ekkoriban Lévay nagy tekintély volt, hiszen mégiscsak Petőfivel és Arannyal fogott egykor kezet, de Schöpflinnek volt bátorsága egyenrangú félként tárgyalni vele is, csakúgy, mint Ady Endrével, Babits-csal és másokkal.
Másrészt ebből a kötetből az is kiderül, hogy bár Osváttal, aki a Nyugat másik szerkesztője volt, és akivel rokonok abban a vonásban, hogy mindketten nagy kedvvel és szeretettel fedeznek fel fiatal tehetségeket, nem volt jó viszonyban. Schöpflin jobb szerencsével vagy biztosabb szemmel talált rá a valódi tehetségekre, míg Osváttal meg-megesett,  hogy tévesen ítélt, bár valószínűleg kettejük kapcsolatában mégis inkább az jelentette a nehézséget, hogy két dudás egy csárdában már akkor sem fért. Irodalomtudományi tekintetben az is érdekes mozzanat Schöpflinnel kapcsolatban, hogy ő az, aki teoretizálja a modern magyar irodalom vidéki származását: a kis Julien Sorel-ek vidékről Budapestre mennek, ahol karriert akarnak befutni - így van ez Kosztolányitól Juhászig, Babits-tól Móriczig -, majd pedig Budapest elnyeli őket. Ezt az észrevételt már Bródy is megfogalmazza egyik regényében, de valójában Schöpflin az, aki mélyebben foglalkozik ezzel a jelenséggel, mint a vidék „bevonulásával” Budapestre. Ezek a fiatal művészek jobbára kisnemesi vagy elszegényedett polgári származásúak voltak, akik a karrierjükkel próbálták visszaszerezni a vidéki udvar régi fényét. Ez aztán nem mindig sikerült nekik: vagy úgy csináltak karriert, hogy előkelő szeretőket szereztek maguknak – ezt a francia irodalom jobban kiírta magából-,  vagy csatlakoztak valamelyik politikai irányvonalhoz, és így szereztek nevet magukat, vagy pedig írással próbálkoztak.
Különlegessége ennek a gyűjteménynek az is, ahogyan Ady és Schöpflin barátságát tárja fel, hiszen ahogyan az irodalomtudomány manapság ismeri Ady Endrét, azt is sokan kérdésesnek tartják, vajon bírt-e Ady öntörvényűsége, életmódja, küldetéstudatából fakadó zárkózottsága ellenére a barátsághoz szükséges elfogadással és odaadással. Ady és Schöpflin levelei viszont azt bizonyítják, hogy nemcsak szoros barátság alakult ki közöttük, hanem a kritikus és felesége, kiváltképp miután Ady a kisebbik Schöpflin-gyerek keresztapja lett, családtagként fogadta el a költőt. Így ismerhetjük meg leveleiből nemcsak Schöpflint a kritikust, szerkesztőt, édesapát, bohém udvarlót vagy romantikus férjet, hanem a kor kiemelkedő irodalmi nagyságainak budoárjába is bepillanthatunk.