Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hölgyeim és uraim, szigorútekintetű dámák és méltán nagytiszteletű férfiak, engedjék meg, hogy e hideg napon bemutassuk Önöknek a lassú romlás esztétikáját. Mikor megváltották jegyüket erre a színpompás revüre, mikor bejöttek a fényes bársonnyal fedett ajtónkon, melynek patináját porral terhes penésznek vélték, Önök a hátuk mögött hagyták a mindennapok robotját, Önök már nem is emlékeznek arra, kik is valójában. Önök minden éjjel azzal a biztos elhatározással térnek nyugovóra, hogy a naptól, mely másnap virrad Önökre, nemcsak dolgosabbak, jobbak és szebbek, de megtagadhatatlanul és visszatartóztathatatlanul másabbak is lesznek. Viszont Önök, álmélkodó hölgyeim, és bizalmatlan uraim, igen, Önök, mindennap ugyanolyan elcsigázottan ébrednek, arcukról ugyanúgy nem tudják sem lemosni, sem levakarni a párna gyűrődésének kemény nyomát, s a tükörben magukat méregetve joggal bíznak a múló idő segítségében, délben már újra a tegnapihoz hasonló sima arccal hibázhatnak, jótékonykodhatnak és vétkezhetnek ugyanúgy, ahogy előző nap tették. Hölgyeim és uraim, a maguk hétköznapjaira sem magyarázat, sem  mentség nincsen. Urak és úrhölgyek, férfiak, asszonyok, lányok, fiúk, drága gyerekek, nincs mentség a hibákra: Önök minden héten ellátogatnak poros, penészes varieténkbe, hogy történeteket vegyenek, hogy elbeszéléseket lopjanak Tőlünk, mert félnek, hogy tetteiknek nem ad keretet a forma, félnek, hogy cselekedeteik magyarázat nélkül maradnak, és félnek a bölcs felnőttkor koraestéitől, hogy ha csendben maradnak gyerekeikkel, a jövő kor hölgyeivel és uraival, hiába kérik Önöket síró kérleléssel, Önöknek nem lesz számukra semmi mondanivalójuk, Önöknek nem lesz mit mesélniük.
Igen, uraim, ne morogjanak, hölgyeim, ne nézzenek zavartan félre. Ne bántsa Önöket, hogy ismerjük magukat, mint a meséinket. Ne süssék le szemüket, hiszen amiért jöttek, könnyűszerrel megkaphatják, amitől félnek, nemsokára megmutatjuk, hölgyeim és uraim, nincs kétség: amitől félnek, le is győzzük azon nyomban. A vicsorgó oroszlán kitátott szájába nézni nem félünk, fejünket a bestia torkáig dugni nem rettegünk, majd tiszta arcunkat újra a cirkuszreflektoros fénybe mártva részletesen és tetszetősen nem leszünk restek beszámolni maguknak a bent látottakról. És akkor Önökben majd egy kicsit megakad a lélegzet, de ragyogó tekintettel fognak tapsolni és ujjongani nekünk, sőt, gyerekeik, akiknek nem tudnak esténként mit mesélni, a műsor után könyörögni fognak Önöknek, hogy legalább egy emlékeztető aláírást vagy egy közös fényképet kaphassanak tőlünk. Önök egy kicsit tartózkodnak, majd ideengedik gyerekeiket hozzánk, sőt, maguk is ide fognak somfordálni, és fülünkbe suttogják a kérdést: milyen volt… milyen érzés. És mi válaszolni fogunk Önöknek.
Hölgyeim és uraim, de ne szaladjunk előre, a gyors mozgás úgyis akrobatáink dolga, a száguldó szépség szobraié, akik a szivárvány ívét leírva süvítenek át a halál és az Önök feje fölött. Hölgyeim és uraim, tanulják meg, hogyan kell jól nézni, ne a színpompás és mély árnyalatú ruhákat figyeljék, melynek toldozott foltjai a távolság miatt nem jut el szemükig, s amin át csak hős akrobatáink bőre érzi csöppet erőteljesebben a levegő hideg súrlódását, ne a ruhákat figyeljék, hanem az általuk így-úgy eltakart testeket, és főleg a kezeket. A csuklók fogását. Ne is a röpülés ívét, hanem a trapézon való függeszkedést. Hölgyeim és uraim, maguk történeteket keresnek nálunk, de csak képeket kapnak unos-untalan, hétről hétre, mikor meglátogatnak minket, mert minden héten eljönnek hozzánk. Maguk azt várják, hogy történjen valami, amit elmesélhetnek, igen, hölgyeim és uraim, maguk nem bánnák, ha egyszer lezuhannánk a fenséges és Önök számára elérhetetlen légből vagy benn maradna fejünk a félelmetes fenevadban, amit Önök csak rácson keresztül mernek, ha mernek szemlélni. Hölgyeim és uraim, ne reménykedjenek: mi minden estét túlélünk fényesen. És tudják meg, legnagyobb tudásunk ebben a képben van, ebben a képben, amit hétről hétre megmutatunk maguknak, ahogy az akrobaták átadják testüket egymás felelősségének. Hölgyeim és uraim, nincs más történet, mint a saját életük. A maguk egymásba csimpaszkodó napjain kívül nincs regény, regényesség, tudásukon és ostobaságukon, felismert és mindvégig a homályban maradó helyzeteiken, ismeretlen ellenségeiken és felismert szerelmeiken kívül nincs mit mondanunk, nincs mit megmutatnunk. Az önök napjai, tévedései és megvilágosodásai, helyes és helytelen cselekedetei éppolyan láncolatban függnek egymástól, mint a trapézon az akrobaták. Hölgyeim és uraim, Önöknek ezt mindig újra el kell mondanunk, de Önök ezt mindig elfelejtik, és újabb jegyet váltanak a következő előadásra is. Azt pedig igazán nem gondolhatják, hölgyeim és uraim, hogy majd a jegypénztárnál visszafordítjuk Önöket színtelen és történettelennek vélt, általunk ismeretlen otthonuk felé.
Amúgy is tudom, igen, hölgyeim és uraim, tudom, hogy én hiába beszélek, rám nem figyelnek. Elnyom a cirkuszi rezesbanda éktelen hangja, s panaszkodnom nem illik, azt is én üzemeltetem. Elnyom a fényes-poros látvány, amit szintén én találtam ki. Ennél többet nem tehetek. Elmondom, amit tudok, és amit várnak tőlem, és már rég lemondtam arról, hogy komolytalan és vicces bohócokat tegyek a porondra, amikor magukat csak a kétértelműen szomorúak érdeklik. Hölgyeim és uraim, maguk nem élhetnek tragédia nélkül. Maguknak muszáj látni a bohóc színesre festett nevetése alatt a bigygyesztő dühöt, maguknak muszáj látni, hogy a fehérre meszelt arc mázát állandóan elmossa a könny. A mi bohócaink fenekükön csúsznak, egymás vörös haját megtépkedik, majd olyan brutálisan bőgnek, olyan kámpicsorodott arccal, ahogy egy kifestőkönyvben is megmutathatnák gyerekeiknek.
Az idő későre jár, és én fáradok. A fényeket halványabbra veszem, az árnyalatokon tompítok. Az oroszlánnak tejet adok vacsorára, az akrobaták fájó izületére sebhintőport szórok, meghallgatom a bohócok vicceit, amit csak az előadáson kívül hajlandók elmesélni. Megsimogatom a gyerekeik fejét, akik ideszaladnak hozzánk a műsor után, és mosolygok, de nemsokára magukat is kitessékelem. Maguk hazamennek, és boldogan tudják le az esti mesét, a gyerekeik pedig álmatlanul fekszenek az izgatottságtól, cirkuszosok akarnak lenni. Én pedig most elmondom, amit tudok, de csak azért, mert úgyse hallják: ne tegyék. Ne akarjanak azok lenni. Mikor már az utolsó is elhagyja maguk közül a cirkuszom sátrát, mikor már az utolsó szereplőm is kocsijába vonul, összehajtogatom ezt az egész kócerájt, mint egy engedékeny leporellót. Kitörlöm a színeket a kifestőkönyvből, és kiülök a hegytetőre, ölemben szorongatva az apróra hajtogatott ponyvát. Kiülök, és figyelem a várost, az ég monokróm lapját, az apró fénylő pöttyöket rajta. Becsukom a szemem, és beszívom a hideg szagát, és megbocsátom, amit tudok. Lélegzek. És magam mögött hagyva hölgyeim és uraim összes unalmas történetét, melyet mindig úgy adok elibük, mintha én, és nem már rég ők találták volna ki, lassan elalszom a szabad ég alatt, a biztos tudattal, hogy holnaptól jobb, szebb, megtagadhatatlanul és visszatartóztathatatlanul másabb leszek, hiába tudom, hogy reggelre kelve megintcsak sem levakarni, sem lemosni nem fogom tudni a  fűszálak gyűrődésének kemény nyomát…