Életlen pengék közé csábít a szédülés, és házak közt foganó mélységek felé húz, pokróc ez az örök álom megvetetlen ágyára dobva, vonatsínek kusza hálójába szőtt állomás, ahová lehajtom fejem, ahová kettészakított jegyem szól. Arcom nyugodt vonásokba oltja szertartásaik olajfoltos rongya, és gödrök mélyére taszít a beletörődés, ami szívükben ösztönösen gyászra nyúz |
egy pendíthetetlen húrt. Néma dallam csókolja száraz ajkaim szótlanságát, egy utolsó szólammal elkötve végső sóhajom. Darabokra töri kéreg-ágyam felett sziromszárnyát a megbocsátás... A zárban szegek mozdulnak, egyszerre zárul és egyszerre nyílik valaha vágyott otthonom. |