2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  20. szám - 2005. november 21.  --  Kultúra
Gazdag eszköztelenség
„A siker számomra az, ha a nézők azt értik, amit szeretnék, hogy értsenek. Hogy megtapsolnak vagy visszahívnak, az csak ebből következik – a néző a szöveggel és általam olyan utat jár be, amit különben nem tenne meg” – mondta lapunknak Mácsai Pál.
Te még nem láttad? – megszámlálhatatlanul sokszor kaptam ezt a kérdést, amikor közöltem, hogy nem érek rá este, mert Mácsai Azt meséld el, Pista című előadására megyek. Nem, bevallom, addig még nem láttam – néhány évig aktívan próbálkoztam a jegyhez jutással, aztán feladtam. Ha nem, hát, nem. Mire mégiscsak sikerült, már nagyon kíváncsi voltam, vajon mi lehet ebben az előadásban, a témában, az előadóban, ami ennyire érdekli a közönséget még most is, az est tizedik évében.
 
Fontos
 
A portás bácsi a legizgatottabban, a szervezők és én valamivel rutinosabban várjuk a Művészt az SZTE Aula előtt. Kis késés, kicsit kócos haj, kedves mosoly – jött egy ember. Ez többet ér, mint a művészség. Bemutatkozás, hang- és fény beállítása, aztán beszélgetünk. Fél szemmel rám néz, fél szemmel a reflektorokat figyeli, hogy nem lesz ez így jó.
Kérdezem, miért olyan fontos számára Örkény és ez az est, hogy még mindig, több mint négyszáz előadás után, viszi kisvárosból a nagyvárosba, olvasókörből nemzeti színházba.
„Például ő volt az első író, akit meggyászoltam, mert úgy éreztem, személyes közöm van hozzá. És azt éreztem, milyen méltánytalan, hogy meghalt. Nekem Örkény halála ugyanazt jelentette, mint apáméknak Karinthy Frigyesé. Örkény jelen idő volt, a nagy kortárs. Több nagy író élt akkor még a nemzedékéből, de ő volt az, akit olvastunk.
 
Nekem Örkény halála ugyanazt jelentette, mint apáméknak Karinthy Frigyesé. Fotó: Segesvári Csaba
 
És minden színész életében van egy-két-három-négy olyan előadás, amiről azt gondolja, hogy az ő életében fontos” – meséli. „Mérföldkő – bár nem szeretem az ilyen mutatós szavakat –, de mégis olyan előadások, amikről tudja, megjelölnek egy utat. A nagy színészeknél is így van, a közepeseknél is, meg a kicsiknél is. Nekem biztos, hogy ez az egyik ilyen. De könnyen lehet, hogy „a”.
Egyrészt semmiből nem játszottam ilyen sokat, másrészt semmit nem játszottam ilyen sokáig – de nem ez az érdekes, hanem az, hogy miért létezik még. Talán négy okból. Az első, ami minden este igazolódik, és engem kéjérzettel tölt el, mintha belém csöpögtetnének egy kis adrenalint: kijön egy balfácán egy darab székkel, és jártatja a száját, mindezt több száz ember szó nélkül végigüli, örül neki, és a végén megtapsolja. Ez annyira korszerűtlen (látszólag), és annyira szembemegy a divattal (tényleg), hogy ez valami kis szelíd önelégültséget okoz nekem, amit szeretek érezni, mert máskor nemigen érzem.  Ez irónia akart lenni, de van benne valami.
Másrészt szeretem, hogy sikere van annak az anyagnak, amiben az ember hisz, amit tisztel, amire felnéz. Szarral is lehet sikeres lenni, jóval is, és olyannal is, ami meghaladja az embert. Ez az utóbbiak közé tartozik.
Harmadrészt pénzt keresek vele. Tisztességesen megfizetnek, és ebből el tudom tartani a családomat. Nem ezért van műsoron, de előfordult már, hogy például nyári szabadság alatt ezért vállaltam egy előadást.
Negyedrészt, és ez a legfontosabb, teljesen mindegy, hogy hol mondom. Mondtam a Tudományos Akadémián, márványcsarnokban, egy konferencián, ahol rendkívül sok diploma volt jelen – személyenként talán négy volt a beugró erre a bulira –, és imádták. Mondtam számtalan pici könyvtárban is, olajkályha szagban, ahol pontosan úgy értették, pontosan ugyanaz rezgette meg a hallgatókat, mint Budapesten. Ez a szöveg tehát mindenkié. Ez roppant ritka.”
 
Siker
 
Leállunk. Nem lesznek jók a fények, kellene egy derítő, vagy egy másik reflektor, vagy valami más. Rendezkedés: fény le, fény fel, jobbra, balra, srégen el, Mácsai felmegy a pódiumra, aztán a székek mögé, hangot próbál, suttog, és felemeli a hangját.
Visszaül, látom, kiesett a riportalany szerepéből, de nekem sem olyan egyszerű visszatérni.
A sikernél tartottunk – egy szó, aminek önmagában az égadta világon semmi értelme nincsen. Szeretném tudni, neki mit jelent.
„A siker számomra az, hogy azt értik, amit én szeretnék, hogy értsenek. Az történik a nézővel, amit a szöveg akar. Ebben az előadásban és ebben a szériában a szöveg az elsődleges, higgye el. Az, hogy megtapsolnak, vagy visszahívnak, annak a következménye – hogy a néző a szöveggel és általam olyan utat jár be, amit különben nem tenne meg.”
 
Könyörtelen
 
Hamarosan kezdődik az előadás, látom, rutin ide vagy oda, feszült. Márpedig ha ez így van, lennie kell valami erőnek ebben a műsorban, ami megfogta a nézőt is, őt is, és tizenegy év nem volt elég ahhoz, hogy elengedje.
„Én azzal hízelgek magamnak, hogy elég könyörtelenül őszinte vagyok magammal – ha úgy érzem, hogy valami elmúlt és elfáradt, akkor azt levesszük a repertoárról. Például a Márió és a varázsló tavaly véget ért. Ment nyolc évig, lett volna nézője is, de elfáradt. Részben én is meguntam, részben kiment alóla az élet, nem voltam már egyensúlyban azzal, amit ott csináltam. Ezért azt levettük a műsorról. Az Örkényen még egyáltalán nem érzem a dohot, valószínűleg azért, mert a szöveg annyira gazdag, hogy ad munkát előadásról előadásra. Még nem jelent meg az unalom abban, ahogyan mondom. Ezen kívül, ez mindig egy artistamutatványszerű izgalom és ébrenlét, hogy egyedül kell végigcsinálni. Az előadás kifáradása nem azon múlik, hogy jönnek-e, nézik-e, tetszik-e, hanem hogy a produkció elé tartott lehetőleg éles tükörben azt látom-e, amit akarok, vagy amit kell.”
Kíváncsi vagyok, mi az, amit látni kell, hát elköszönök, és várom az előadást.
És láttam, amit kell.
Pölös Zsófia
Bezár