Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A képzőművészet valamiért mostohagyerek – egy koncertet, színházi eseményt vagy regényt könnyebben befogadunk, mint egy képet. Nem tudjuk értelmezni, mert nem találkozunk vele elég gyakran. Nehéz lehet így egy festőnek. Nánay Szilamérrel kiállítása okán beszélgettünk a művészetről és a nevelésről.

 

Nánay Szilamér és a munkahipotézis eredményei. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Mi a különbség a művész és a mester között?
– A manapság elterjedt vélekedés szerint művész az, akire a környezete vagy a körülményei rásütik. Művészet az, amire azt mondják vagy amit annak fogadnak el. Akik ezt mondják – kicsit farizeus módon –, közben mindig magukra gondolnak: majd ők lesznek azok, akik megmondják, hogy mi a művészet és ki a művész. Ebből lehet haszonelvűen erényt kovácsolni. Szerintem, bármilyen művészet, a festészet is, egy nyelv, amivel a világról beszélünk: ember és ember, ember és természet egzisztenciális viszonyait szemléljük, kutatjuk, elemezzük. A festő a világról közöl valamit a vizualitás nyelvén. Mindenki kap a képeimből egy olvasatot, pontosan úgy, ahogyan egy regényt elolvasnak, és ha többen leülnek megvitatni, akkor nem ugyanarról fognak beszélni. Semmilyen művészetben nem lehet egy egzakt üzenetet találni, pontosan ez az érdekes benne. A vizualitás, a költészet furcsa zeneisége, a ritmus, a szavak összeválogatottsága azzal a többlettel, amit az ember érez, művészetté lesz. Ezek a metakommunikációs motívumok hatnak, ha az ember hagyja, és elfogadja az összefüggéseket. Ez lenne az, amit már akkor is művészetnek gondolnék, ha még nem manifesztálódott. De kell valamilyen mesterség – mozgás, ecset, agyag –, aminek a segítségével ez közvetítőre talál.
– Amikor a verbalitás értelmezésével is problémái vannak a nagyközönségnek, akkor milyen esélyei vannak a vizualitásnak?
– Régi probléma ez – mint minden nyelvet, ezt is tanulni, szokni kell. Ha el is sajátít az ember valamilyen idegen nyelvet, annak kiejtése, hangsúlyozása van, tehát meg kell tanulni visszaolvasni is azt, amit már képes elmondani. Sehol sem nélkülözhető a fáradság – ugyan a mai kor ennek látszólag ellentmond. Ott, ahol olyan eredmények születnek, amik továbblendítik a világot, erőfeszítés van.
– Milyennek látja a vizuális nevelés és neveltség helyzetét Magyarországon?
– Amennyire értesülök róla, egyre rosszabbnak. Pont ezeket a kreatív tantárgyakat – arra hivatkozva, hogy ezek szubjektívek –, igyekeznek egyre inkább leépíteni és félre tenni. Ez nyilván nem szerencsés annak, aki ezen a nyelven akar kommunikálni. Amikor a Tate Galleryben jártam, azt láttam, hogy az angol gyerekeket nevelik ezekre a készségekre – hozzák a kisszéket a múzeumba, leülnek egy kép elé, és beszélgetnek róla. Láttam egészen avantgárd helyeket Londonban – például sok magasvasút van, aminek az aljában nagy raktárak, üzemek, boltíves lepukkant helyek vannak –, ahova időnként művészemberek költöznek be. Ott a fiatalság egy része szombati, vasárnapi programként eljár ezekre a helyekre kíváncsiskodni, esetleg kisebb pénzekért vásárolni is tud. Ha szerencsés, jól vásárol, de ha nem is ér olyan nagyon sokat a piacon, amit vett, akkor is szeretni fogja.
Sajnos, prakticista-elvű lett az oktatás – buszsofőrt nevelünk, aztán gyorsan át is képezzük villamosvezetőnek, aztán éppen, amire kell –, erre tanít most mindenkit a társadalom. Polgárrá nem igyekeznek nevelni senkit: hogy járjon színházba, társalogjon, olvasson újságot, élesítse az elméjét. Elfogulatlanul mondhatom, hogy ez rossz út, ugyanis kiművelt emberfők sokoldalúan tudnak viszonyulni a világ változásaihoz is. Most látom azt, hogy a rendszerváltás mit okozott az emberekben: beálltak egy nagyon lecsiszolt keréknyomba, ahol megfosztották őket az információktól. Ez a rendszer működni látszott, és amikor megváltoztak a körülmények, nagyon súlyos helyzetbe került a társadalom jelentős része, mert nem képesek az alkalmazkodásra. Ha valakit arra nevelnek, hogy az élete során nem csak egy foglalkozása lesz, nyitottabbá lesz. De ahhoz, hogy jól használja ki a lehetőségeit, hogy megértse, mit is kell tennie, jó lenne magasabb szinten, sokoldalúbban csiszolni az elmét. Ez a lehetőség mindenkiben benne van, de nem lenne szabad a tömegkommunikációs eszközöknek alább menni csak azért, mert azt olcsóbban, könnyebben el lehet adni. A művészeti piacon is úgy megy, hogy az ügynökök, akik megkeresik az embereket a kép eladásával, olyan képeket szeretnek, amiket két perc alatt el lehet adni. Csak az olyan képet két perc alatt meg lehet festeni is. Nagyobb hasznot húz belőle az ügynök, mert a laikus vásárló relatíve sokkal többet fizet azért képért. Ha én egy képen dolgozok egy hónapot, és kapok érte félmillió forintot, az arányaiban rosszabb ár, mint ha két percig csinálok valamit, és kapok érte tizenötezer forintot. A képügynöknek viszont ez éri meg, mert ennyi pénzt könnyen szór a nép, ha gondolja, hogy művészetet vett, mert nem nagy összeg, és az ügynök számára is nagyobb a profit. Így nyilván nem érdeke a nehéz művészet. Ahhoz már valamiféle stratégia vagy elkötelezettség kell, olyanfajta magasztos gondolatok, hogy a nemzetet akarom felemelni.
– Szegeden dolgozik. Soha nem akart a kultúra valamelyik fővárosában megpróbálni, mire képes?
– Néhány évtizeddel ezelőtt nagyon vakmerő vállalkozás volt külföldre menni. Nem tudtuk, mi van ott, mi vár ránk, már a gondolattól is bizonytalanul érezte magát az ember. Ma már kicsit bánom, mert aki alkalmatlan nem volt, az egytől egyig jól járt. Ma már másként gondolkodom erről: ha egy galerista beállítana, és felajánlaná, hogy intézi kinn az ügyeimet, elképzelhető, hogy mennék. A helyzetünkből adódik, hogy mi kultúra-követők vagyunk: nagyon sok olyan művész van, aki kimegy külföldre, megnézi a prospektusokat, és követi azokat az irányokat. Én nem ilyen művész szerettem volna, vagy szeretnék lenni. Hanem egy magyar művész a világ számára, aki hordoz olyan karaktereket, ami érdekes, ezért is maradtam itthon. De Bartók vagy Kodály példája is azt mutatja, hogy itthonról is lehet.
Egyrészt az egzisztenciális biztonság miatt mennék, másrészt azért, mert ott olyanokkal találkozhat az ember akár minden nap, akik ösztönzik. Olyan emberek vannak, aki kitaláltak valamit, és holnap is ki fognak, nem pedig azok, akik megnézik, mit találtak ki mások. De úgy látom, lassan kezd felépülni ez a kultúra az új körülmények, és a tapasztalatlan generációnak hála.