Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

 

 

– Miféle személyes érintettség motiválhat valakit, hogy az ötvenes éveken keresztül értse meg a történelmet, ha nem is élt még akkor?
– Nincsen semmilyen személyes vagy családi érintettségem egyik oldalról sem. Egyszerűen csak az érdekelt, hogy abban az adott korban hogyan boldogultak az emberek, hogyan alakulhattak ki a különböző konfliktushelyzetek, azon túl persze, hogy az egész kor egy nagy konfliktushelyzet volt.
– Miért pont az ötvenes évek?
– Bár az egész huszadik század viharos, főleg az ötvenes évek érdekeltek. Már középiskolában is. Később pedig utánaolvastam, hogy jobban megértsem ezt a korszakot. Konkrét kutatómunkát ugyanakkor nem végeztem, csak a kíváncsiságomat kielégítendő mentem könyvtárba, ahol különböző dokumentumokat, újságcikkeket, vagy az adott korszakot feldolgozó tanulmányokat néztem meg.
– A darab szereplői közül ki az, aki a legközelebb áll hozzád?
– Igyekszem úgy megírni egy darabot, hogy ne lehessen ilyet kiérezni belőle. Ennek az ellentettje is igaz: ne érezze senki azt, hogy egyikkel vagy másikkal nem szimpatizálok. Nincsen kifejezetten kedves szereplőm, ezért nincsen olyan sem, akit nagyon elítélnék. Nincsen jónak és rossznak megkülönböztetett karakter.
– Nem a Becsületjáték az első drámád.
– Az első darabomat még gimnázium legvégén írtam, amit egy próbának szántam, hogy képes vagyok-e a drámai műnem játékszabályai szerint létrehozni valamit. Ez az idős Hölderlinről szól, mikor már tébolyodottan él a kis padlásszobájában. A második darabom a hatvanas-hetvenes években játszódik nyugaton, ahol két Magyarországról kivándorolt barát története elevenedik meg. Az egyikből híres forgatókönyvíró lesz, a másikból még híresebb színész. Ezzel az írással részt vettem a 2002-ben megrendezett Nemzetközi Fiatal Drámaírók Fesztiválján. A harmadik darabom a Becsületjáték.

 

 

– Az egyetemen színháztudományi speciális képzést is elvégeztél, ez mennyiben tette tudatosabbá a munkádat?
– Nagy előny, hogy rengeteg darabot olvastunk Kürtösi Katalin tanárnő kurzusain. Ha az ember közeli kapcsolatba kerül ilyen szövegekkel, akarva-akaratlanul is sokat tanul belőlük. Számtalan technikai fogást az ember öntudatlanul is meg tud tanulni, amire később szüksége lehet.
– Milyen az a színház, amit szívesen nézel vagy olvasol? Mert a Becsületjáték számomra a klasszikus polgári drámákat idézte.
– Igen, nagyon szeretem ezt a régebbi színházat, a 19. század végi írókat: Ibsent, Csehovot, Strindberget, vagy az ötvenes évek amerikai íróit: Tenessee Williamst, Arthur Millert. Én az ő darabjaik között érzem igazán jól magam, de ez nem jelenti azt, hogy egy modern hangvételű vagy egy sokkal régebbi mű olvasása vagy megnézése közben ne tudnám jól érezni magam.
– Ma mégsem ez az uralkodó színházi nyelv. Hogyan látod az effajta drámák jelenlegi lehetőségeit?
– Most tényleg nem az a főáramlat, amilyen a Becsületjáték is, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy annyira sokszínű a 21. század legeleje, hogy mindenféle irányzatnak, stílusnak vagy izmusnak létjogosultsága van vagy lehet. Tisztában vagyok azzal, hogy azok a hangvételű darabok, amilyenekkel foglalkozom, amilyeneket megírtam vagy remélhetőleg írni fogok, most éppen nincsenek előtérben. De nem érzem úgy, hogy emiatt esetleg változtatnom kellene, hiszen az írás elsősorban szórakozás, tehát a saját hobbimat erőszakolnám meg.

 

 

– Milyen érzés volt a darabod színpadon látni?
– Nagyon jó, mert sokat tanulhat belőle az ember. Otthon, ha a szöveget megírja az ember, majd elolvassa, átolvassa többször, akkor se jönnek ki azok a dolgok, amelyek az előadás által igen. Ez egy nagyon jó tanulópénz volt nekem, amelyből megpróbálok annyit produkálni, amennyit csak lehet.
– Van valami, amin az előadás fényében változtatnál a már megírt művön?
– Természetesen. Minden másodpercben változtatnék rajta. Bárhányszor veszem elő, nézek rá, mindig alakítanék valamit. Ezeknek a változtatásoknak a száma drasztikusan meg is nőtt a darab bemutatója után. Amikor élőben láttam a színpadon, sokkal több olyan dologra derült fény, amit korábban nem láttam meg. Ezek dramaturgiai apróságok, hogy hogyan épüljön fel egy jelenet, melyek azok a részek, amelyek nem olyan hangsúlyosak, ezért kieshetnek, vagy mely részek után lehet esetleg egy kis szünetet tenni, hogy a jelenet erejének nagy része ne vesszen el. Apróságok ezek, melyeket jó, hogyha tud az ember, ha ezzel szeretne foglalkozni.
– Visszajelzéseket – akár szakmaiakat, akár szakmán kívülieket – milyeneket kaptál?
– Szakmai szempontból Galkó Bencével beszéltem sokat, aki a darab rendezője volt. Ő mondott olyan meglátásokat, amelyekre rábólintottam, hiszen valahogy én is éreztem, hogy a darab ezek szerint a tanácsok szerint jobban fog működni a színpadon. Úgymond laikus véleményeket is kaptam, javarészt elismerőket.
– Hogyan látod a jövődet drámaíróként?
– A drámaírást nem szánom kenyérkereső foglalkozásomnak. Ha kikívánkozik belőlem egy ötlet, akkor leírom. De nem vagyok olyan őrült, hogy erre alapozzam az életemet, mert tudom, hogy nem ez a legbiztosabb kenyérkereset. De nem is annak szánom; öröm, amikor írhatok, és ezt elsősorban hobbinak tekintem. Ha ebből esetleg előadások kerekedhetnek ki – márpedig a drámaíró azért ír, hogy előadások kerekedjenek ki belőle – az csak egy plusz öröm, egy plusz elismerés nekem.