Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

A népzene rétegkultúra, ezért sohasem fog olyan nagy tömegeket vonzani, mint a populáris műfajok. Fotó: S. Cs.

 

Néhány széket pakolunk a sarokba. Tokok csatja kattan. Gyantázunk. Végignézünk a jelenlévőkön – barátok, látásból ismerősök, először betévedők –, akik a hangolás zajára idenézegetnek, ideszállingóznak. Rövid tárgyalás kezdődik, ki mit szeretne táncolni. Vagy már tudjuk is előre. És a legjobb táncos szemébe nézve muzsikálni kezdünk.
Ami ezután következik, az a táncház. Vagy inkább csak egyszerűen tánc. Mulatság, joc. Elemi szórakozási forma, amit itt Közép-Európában mára sokan elfelejtettek, s néhányan újra megtaláltak. Közösségi esemény – a szónak szánk íze szerint való értelmében.
– Hogyan kezdtétek?
– Az együttes prímását, Lipták Dánielt mindketten ismertük, sokat találkoztunk, zenéltünk, és teljesen spontán módon, 2000 őszén megalakítottuk a zenekart. A nevünk ajándék. Dani és egy kedves lányismerőse, már tíz évvel ezelőtt kitalálták a jól hangzó Rozsdamarót, és 2000 szilveszterén mi kaptuk meg.
– Augusztusban az együttes megkapta a Népművészet Ifjú Mestere díjat. Hogyan értékelnétek az elmúlt öt évet? 
– Ez az idő nagyon gyorsan eltelt. Ahogy egy kedves ismerősünk, a Zenetudományi Intézet tánc-néptánc osztályán dolgozó Felföldi László írta, „ez már kor”. Igaz, hogy a legfiatalabb jubileumi kor, mégis, van mit ünnepelnünk.
Annak ellenére, hogy számtalan dolgot csináltunk, még csak a kezdeteknél tartunk, hiszen sokkal többre vagyunk képesek.
Az elmúlt egy évben a zenekar neve fokozatosan került be a köztudatba. A szakmai elismeréseken kívül ezt mutatja az is, hogy olyan rendezvényekre hívtak fellépni bennünket, ahová a „nagy zenekarokat” szokás. Ilyen volt például a XVI. Országos Szezonnyitó Táncházi Mulatság vagy különböző néptánc fesztiválok.
Az a népzenekar, akit a közönség mellett a szakma is szegedi zenekarnak ismer, mi vagyunk. Ezért keményen meg kellett dolgoznunk. Táncházakat, koncerteket szerveztünk, aminek az lett az eredménye, hogy a túlléptünk Szeged határain.
– Mennyire változó a táncházaitok közönsége?
– Az öt év alatt egy olyan állandó közönségünk alakult ki, amelyet már nehéz csupán közönség néven említeni. Ez egy közösség, mert a zene és a tánc összehozott bennünket, és nagyon jó barátokra leltünk. Azonban az állandó arcok mellett szerencsére nagyon sok az új érdeklődő.
Az egyetemi, főiskolai hallgatók közül azok, akik korábban is néptáncoltak, már otthon vannak nálunk, de azok is visszajárnak, akik csak ismerkednek ezzel a műfajjal, és úgy kerültek kapcsolatba velünk, hogy csak lejöttek megnézni, milyen egy-egy JATE klubos táncház.
Az a tapasztalat, hogy egyre többen járnak. Tulajdonképpen az volt az egyik célunk, hogy közelebb hozzuk az emberekhez a népzenét. Ha egy popkultúrában felnőtt fiatalnak azt mondod, hogy gyere el egy népzenei koncertre, akkor az köszöni szépen, nem kér belőle. Mi megpróbáltunk a táncházakra jellemző zárt közösségből kitörni, és ez sikerült is. Olyan emberekkel szeretettük meg ezt a műfajt, akiknek korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt vele. Sőt, egyre inkább az a jellemző, hogy ők vannak többen a táncházban, míg a korábban évekig néptáncolók elmaradoznak, vagy el sem jönnek.
– Tehát változott a fiatalok hozzáállása?
– Egyfajta „kultúrmissziót” végzünk, hiszen sok embernek téves elképzelései vannak a népzenéről. Nagyjából a matyó hímzés, a szalmakalap és a bocskor jut az ember eszébe. Az általános tévhitek abból fakadnak, hogy összekeverik az éttermi cigányzenét a mi műfajunkkal. Mi közvetlenül próbáljuk az embereknek megmutatni azt, mit is jelent az igazi népzene, mert annak van jövője. Erre nagyon jó példa az, hogy Ádám szakközépiskolás tanítványai egyszer véletlenül meglátták, hogy a „tanár úr" fellép. Kétkedve jöttek el megnézni, de jól érezték magukat, és azóta is találkoztunk velük egy-egy táncházas összejövetelen.
– Kiktől tanultatok?
– Többek között a XX. század elejétől összegyűjtött hangfelvételekből tanulunk, amit a népzenekutatók Bartókéktól kezdve rögzítettek, azt igyekszünk minél jobban megismerni, kielemezni. A népzene olyan, mint az irodalom. Minél többet olvasol, annál hozzáértőbben és többféle módon látsz. Minél többféle zenét hallgatsz, annál hozzáértőbben elemzed a táji különbségeket vagy hasonlóságokat. Megpróbálunk visszaadni valamit ezekből a hangzásokból, és a tehetségünkhöz mérten a legjobban zenélni.
Ezenkívül mi is kimegyünk a különböző falvakba, hogy tanuljunk hagyományőrző emberektől, zenészektől. Mi annak a generációnak a tagjai vagyunk, akiknek volt még erre lehetőségük. Sajnos az utóbbi években egyre több öreg mesterünktől kellett elbúcsúznunk.
Azonban mindannyian tanítunk, így azt a tudást, amit kaptunk, átörökítjük a gyerekeknek. Nekünk is sokat kell még tanulnunk és csiszolódnunk. Nem mondhatjuk, illetve nem tehetjük meg, hogy a következő öt évben a hírnevünkből élünk.
– A szélesebb közönség elismeri a népzenét?
– A népzene rétegkultúra, ezért sohasem fog olyan nagy tömegeket vonzani, mint a populáris műfajok. Ahogy elnézzük azoknak a diákoknak a világát, akiket a középiskolában tanítunk, rá kell jönnünk, hogy az egy teljesen más, idegen világ.
Az 1970-es években divat volt táncházakba járni, főleg Budapesten. A népzene akkor sem volt jobban prezentálva, mint most. Az emberek érdeklődése változott meg, és újra divatba jön táncházba járni. Szerencsére a népzene egyre ismertebb és elismertebb lesz.