Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

 

 

 

– Létezik egy bűvös kifejezés a szegedi fociban: összefogás. Sokszor hallottuk, kevésszer láttuk megvalósulni. Ön a nyáron hitet tett mellette. Miért?
– Azért, mert a város és a labdarúgást szerető szakemberek úgy döntöttek, hogy a Tisza Volán utánpótlásbázisára építve olyan csapatot hoznak létre, mely tiszta lappal indul. Nagyon fontos, hogy a városvezetés maximálisan támogat bennünket, illetve, hogy sikerült indulási jogot szereznünk a megyei első osztályban. A koncepció világos: három év alatt két osztályt akarunk lépni felfelé. A Tisza Volán 1985-1990 közötti évfolyamaiból kiválogattam a legügyesebb gyerekeket, s a kiválasztott huszonhat játékossal napi kettő-három-négy edzéssel készülünk.
– Ön a labdarúgásban szerezhető legmagasabb edzői fokozattal, UEFA pro-diplomával rendelkezik. És a negyedik vonalban dolgozik. Gondolom, keresték magasabb osztályból is a nyáron…
– Nyáron is, és azóta is kerestek első osztályú klubok. De én eldöntöttem, hogy ezt a hároméves szegedi programot – ha törik, ha szakad – végigcsinálom. A legnagyobb álmom, hogy Szegednek öt év múlva NB I-es csapata legyen, illetve, hogy létrehozzunk a városban egy labdarúgó-akadémiát. Ha NB I-es csapata lenne a városnak, könnyen össze tudnánk gyűjteni a régió legtehetségesebb gyerekeit.
– Önnek is annyiszor kellett már csalódnia ebben a magyar futballban, akár Szegeden, akár Békéscsabán, akár máshol, mégis annyira lelkesen beszél az összefogásról, a tervekről, a lehetőségekről. Honnan fakad ez az optimizmus?
– Nézze, a 90-es évek második felében a Dorozsmával elindultunk a megyei első osztályból, s rövid idő alatt három osztályt léptünk: a csapat (már Szeged LC-ként) 1999-ben feljutott az NB I-be. Én közben, 1998 elején elmentem Székesfehérvárra. Utólag azt mondom, rossz döntést hoztam. Igaz, hogy tiszta viszonyokat hagytam magam mögött Szegeden, de a következő két évben olyan tartozásokat halmozott fel az egyesület, hogy teljesen az atomjaira hullott. Utána jöttek szerencselovagok, s nem volt rend a szegedi fociban. Mára megvan a szükséges összefogás. És egyáltalán nem bánom, hogy a megye egyben edzősködöm.
– Őszintén szólva, azt azért nehezen hiszem, hogy nem hiányzik az első osztály légköre…
– Nem mondtam, hogy nem hiányzik. Én NB I-es edzőnek tartom magam, sőt, a pro-diplomámmal bárhol a világon vállalhatnék munkát. Az edzői mesterség olyan hivatás, amelyet becsülettel ki kell tanulni. Ezért nyilatkoztam mostanában is többször, hogy Matthäust mint játékost tisztelem, becsülöm, s úgy érzem, nagyon jó edző válhat majd belőle. De ehhez tudomásul kellene vennie, hogy más, amikor játszunk, s más, amikor a kispadon ülünk. Az edzői szakmát is meg kell tanulni: a pszichológiát, a pedagógiát, az egészségtani dolgokat, az edzéselméletet, stb.
– Ha már a pedagógia szóba került: mennyiben más egy ilyen fiatal srácokból álló együttessel foglalkozni, mint mondjuk egy huszonöt-harminc közötti játékosokból álló gárdával?
– Ez a munka nagyon nagy kihívást jelent számomra. Úgy vágtam neki, hogy nagyobb tett számomra ezekből a srácokból egy stabil szegedi csapatot kovácsolni, mint benntartani valamelyik gyengébb NB I-es együttest. Mindig örömmel jövök hozzájuk, mert remek a hangulat. Fontos, hogy nincs eredménykényszer a csapaton: én nem ígértem, hogy már idén bajnokok leszünk. Persze én lennék a legboldogabb, ha ez sikerülne. De ha nem, majd feljutunk jövőre. A csapat együtt marad, s már meglesz a kellő tapasztalat is.
– El lehet egy ilyen fiatal társasággal is végeztetni ugyanazt az ön által említett nemzetközi szintű edzésmunkát, mint egy rutinosabb gárdával?
– Nézze, én ki merem jelenteni, hogy ezek a gyerekek most megkapják ugyanazt az edzésmunkát, mintha a Real Madrid játékosai lennének. És jobb ezekkel a srácokkal dolgozni, mert ők mindent végrehajtanak, még nincsenek megfertőzve. Egy fillér nélkül futballoznak. Azért futballoznak, hogy majd futballisták legyenek. Mindenre éhesek, tanulni akarnak. Persze bizonyos téren (technikailag és taktikailag is) az alapoktól kellett kezdenünk, de ez 15-18 éves srácok esetében érthető is. Hadd említsem meg, hogy Burány Zoltán személyében U17-es válogatottunk is van. Ez azért fontos, mert ezek a játékosok megértették: megye egyből is lehet valaki válogatott, ha megfelelő teljesítményt nyújt. Nekem ehhez megvannak a megfelelő kapcsolataim az MLSZ és a szakmai vezetés felé. Azt szeretném, ha ezeket a fiatalokat nem vinnék el magasabb osztályú csapatok. Ha én hiteles vagyok a játékosaim előtt, el tudom érni, hogy itt akarjanak első osztályú játékosok lenni, s nem máshol.
– Ehhez viszont el kell érnie, hogy a játékosok azt mondják: Vágóért tűzbe megyünk!
– Azért jó érzés itt edzőnek lenni, mert ezek a gyerekek borzasztóan tisztelnek. Én viszont mindent átadok nekik és megteszek értük. Pontosan tudják, ha azt mondom, ugorjanak a kútba, és beleugranak, akkor én is beleugrom velük.
– Az előbb befejeződött edzésen azt is láthattuk, hogy olyan egészen egyedi kiegészítő sportokat is kitalál számukra, mint a gerelyhajítás…
– Nagyon fontos, hogy nemcsak a pályán belül, hanem azon kívül is jó hangulat uralkodjon. Igyekszem ezért mindig valami változatosságot vinni az edzésekbe. Rendeztünk már lábteniszbajnokságot, lesz távolugrás, játékos vetélkedő, s elmegyünk együtt moziba, hogy megerősödjön a közösség. Ez a huszonhat játékos iskola után rohan haza, ebédel, jön ki edzésre, rohan haza, tanul. Minden perce be van osztva. Nem a cigarettát szívja a Kárász utcán vagy a vörösboros kólát issza a Tisza-parton. Ezek a fiatalok tartoznak valahova. Mi itt ugyanis nemcsak labdarúgót, hanem embert is akarunk nevelni.