Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nizza környékén akartunk pihenni, de a sok munka közepette mindössze három napunk maradt arra, hogy megtaláljuk a megfelelő szállodát. Megnézhettem bármennyi utazásszervező honlapot, két csillag fölött az egész Azúr-parton St. Tropez-tól Mentonig egyetlen szálloda egyetlen szobácskája állt rendelkezésünkre.

Így kerültünk Monacóba. A hegyoldalba épített, többszörös szinteltolással labirintussá fejlesztett hotel egyik kijárata a Francia Köztársaság, a másik a Monacói Hercegség járdájára nyílt. A két állam között bolyongva nem sok különbséget tapasztalhattunk: ugyanolyan baguette kandikált ki a szatyorból, ami mellett a Nice-Matinnek ugyanaz a helyi mutációja lapult, és egyáltalán: a kávétól a kutyafoltos járdáig minden nagyon hasonlított egymásra. Csak épp a monacói utcák sarkain sok helyen ott piroslott az újraélesztő készülék, a defibrillátor.

Ha ez egy radikális jobboldali és egyben ízléstelen publicisztika lenne, akkor innen áthelyezném a figyelem fókuszát szegény Kolonics György halálára, amiben egyszerre láttatnám a magyar sport, a magyar közélet, a magyar demokrácia és a magyar jövő pusztulását. Könnyű futam, gyors eredmény – kétséges hatás.

Ugyanakkor viszont elgondolkodtató az ügy. A monacói polgár és a Monacót megvásárolni tudó turista élete értékesebb, mint a franciáé, a franciaságot megfinanszírozóé. Hm. Egy másik megközelítésben: fontos ugyan a megelőzés, de még fontosabb a kár elhárítása. Mire is gondolok? Az olimpiai bajnok kenus tragédiáját követően gyorsan felszerelték életmentő készülékekkel az élsport néhány edzőhelyét, de ahogy a kórházi széfek, úgy a defibrillációs készülékek terjedési sebessége is lelassult egy ideje.

Néhány napja Szegeden nagy ünnepség keretében kötött támogatási megállapodást az önkormányzat öt kiemelt sportegyesülettel. Nagyon helyesen. A sportbizottság elnöke ebből az alkalomból azt találta nyilatkozni, hogy most már csak az utánpótlás helyzetét kellene rendezni. Ez a városatya a többi sportbizottsági taggal együtt éppen két éve ül ebben a szakbizottságban, azaz mandátumának félidejében járva mondja ki, hogy e téren nem csináltak semmi érdemlegeset.

Az élsport mellé odaállni fontos dolog, üdvözlendő lépés, hasznos tett, csak épp nem igényel különösebb kreativitást, bátorságot, erőfeszítést. Ez az öt műhely már megharcolta, megtette a magáét – sokszor épp az önkormányzati puha akarattalansággal, távlatvesztéssel szemben. Ugyanakkor a város egészségének jövője siralmas állapotban van, hiszen az általános iskolásoknak mindössze öt százaléka igazolt sportoló. A tömegességnek nincsenek kidolgozva a feltételei, ellenben széles alapokon nyugszik egy nagyváros, sőt tovább kell menni: egy egész ország szív-érrendszeri katasztrófája.

A statisztikák még úgy-ahogy összetartják a széteső építményt, de a valóságban már bekövetkezett az összeomlás: a diákolimpiák különböző versenyszámaiban minden osztályból ugyanaz a két-három ügyes gyerek vesz részt, akiket aztán jól kizsigerel és tönkretesz a rendszer.

Mivel a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke a Fidesz politikusa, ma nem sokat ér az általa hangoztatott adat, miszerint egy sportba fektetett forint hosszú távon négy forintot hoz a munkaképesség megőrzésében és a megspórolt egészségügyi (táppénz, kórház, gyógyszer) költségekben. Mivel pedig a sportot is felügyelő önkormányzati miniszter a szocialista kormány tagja, kénytelenek vagyunk hivatalos álláspontként tudomásul venni, hogy véleménye szerint a sport helyzetének megjavítására nem alkalmas eszköz a mindennapos testnevelés bevezetése az iskolákban.

Hát akkor mi?

Egy ifjú ember hazánkban az óvodai nagycsoporttól az érettségiig az otthoni tanulással együtt legalább háromezer órát foglalkozik matematikával és ugyanennyit irodalommal. A maturálók töredéke lesz matematikus vagy irodalmár, mégsem kérdőjelezzük meg e két tantárgy abszolút szükségességét, mivel mindkettő kell az élethez. A napi egy óra testnevelést viszont nem tartjuk fontosnak (ez a nagycsoporttól az érettségiig maximum 2500 órát jelentene), holott jobban kell az élethez, mint a matek és a magyar.

Néhány napja néhány száz magyar értelmiségi aláírt egy chartát. Ennek a szövegéből az derül ki, hogy megítélésük szerint a magyarság a történelmében először a rendszerváltás óta mondhatja magát szabadnak. Hogy volt itt Szent Istvántól Buda elestéig és a kiegyezéstől a német megszállásig bő hatszáz év szuverenitás, az – úgy tűnik – nézőpont kérdésévé vált.

Mindazonáltal egy ilyen olimpia után és egy ilyen egészségügy mellett én inkább a mindennapos testnevelésért gründoltam volna egy chartát.

Hogy csapongtam volna?