Szegedi Tudományegyetem | Egy mondat a vizsgaidőszakról

Archívum

2006

2. szám - 2006. februás 13.

Fókusz

Egy mondat a vizsgaidőszakról

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Nos, akkor kezdjünk el számolni: ha egy átlagos egyetemista öt évet, azaz tíz szemesztert tölt el az egyetem védő szárnyai alatt, egy szemeszterhez pedig átlag tíz vizsga csatlakozik, akkor mire a hosszú út végére érünk, nem csupán egy diplomával leszünk gazdagabbak, de számtalan élménnyel is, szám szerint plusz-mínusz száz vizsga tapasztalatával, na jó, mondjuk nyolcvannal, de a kreditrendszernek hála, ez a szám jelentős mértékben kitolódhat, mindenesetre a száz vizsga az egy elég szép szám, miközben olyan rövid maga a szó, nem is látjuk igazán, mit jelent, így amikor éppen benne vagyunk a feketelevesben, mikor felismerhetetlenül topognak egymás után a napok, akkor erre nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad gondolni, csak arra, hogy
day by day and stone by stone,
jut eszünkbe a dal, amit még a Napfivér, Holdnővér című filmben énekeltek, de természetesen nem most láttuk a filmet, vizsgaidőszakban egész estét tévé előtt tölteni iszonyat luxus, pedig milyen pihentető a szemet egy irányba függeszteni, a képernyőt bambulva, ellentétben az olvasás aktusával egyet jelentő tanulással, amikor a szem folyamatosan és a hetek elteltével egyre gyorsabban és a figyelmetlenségig gyorsulva pásztázza végig a sorokat, egyébiránt a villámolvasásnak is ez a néha igen megnyugtatónak tetsző lényege, hogy ha máshova nem, legalább a tudatalattiba beleragad majd valami információ, nem mehet ugyanis minden veszendőbe, ha pedig már tényleg minden kötél szakad, és egyrészt muszáj pihenni, másrészt pedig az a speciális helyzet áll elő, hogy úgyse tudunk vizsgázni a két ünnep között, akkor nézzük meg hatodszorra is az Amélie csodálatos életét,
pincérnő akarok lenni a Montmartre-on,
sikíthatunk fel kétségbeesetten, hiszen milyen felemelő és nyugalmas lehetne ott az élet, másfajta stresszek, másfajta bánatok, no igen, az már elég durva, ha egy film világa természetesebbnek és emberibb léptékűnek tűnik, mint a valódi élete maga, no de pár óra kikapcsolódás ide vagy oda, előbb-utóbb úgy is visszatérünk a könyvekhez, a vizsgaidőszak legnagyobb ellenségei egyébiránt a biológiai létfenntartáshoz szükséges cselekedetek: legfőképp az alvás, de nem panaszkodhat az evés, valamint az általában leggyakrabban várólistára kerülő házimunka,
mindig csak az a fránya szellemiség,
úgyhogy ha ráadásul abban a felemelő élményben van részünk, hogy nem csak egy-két kredites beszámolókra, de több féléves szigorlatra is készülhetünk, akkor ne lepődjünk meg azon se, ha egy idő után a saját, a könyvtári és a kölcsönkönyvek kitúrnak minket a saját szobánkból, befészkelik magukat az ágy alá, becsúsznak a polc mögé, a konyhába, a kádba, mindenhol ott vannak, és terjengnek, terjeszkednek, akár egy furcsa vírus,
hol vizsgaidőszak van, ott vizsgaidőszak van,
egyszóval mindenhol, de leginkább az agy sejtjeiben, a psziché bugyraiban, és legfőképp az álmokban, amikor csak zakatol az agy, és az álomképekben is csak könyvsorokat pásztáz a szem, úgyhogy hiába lesz egyszer minden, hm, jónak, így a vizsgaidőszaknak is vége, nem áll át olyan könynyen az ember, először is megpróbálja megkülönböztetni a saját könyveket a könyvtáriakból, amiket akkurátusan az előszoba nylonzacskóiba száműz, aztán csak nézi, nézi őket mereven,
öt nagy darab könyvvel teli Spar-szatyor,
és akkor most újra el lehet kezdeni élni, mint régen, barátok, színház, saját olvasmányok, szent semmittevés, igen, újra emberire lehet állítani az üzemmódot; a kérdés csak az, hogy hogyan…

Turi Tímea