Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

(Egység) Van néhány ember, akiről még nyolcvanesztendősen sem jut eszünkbe, hogy öreg lenne. A szőregi városszolga, Péter László ilyen. S van ebben az érdekes jelenségben egy rá jellemző különleges csavar: járása, tekintete, beszéde tele van fiatalos dinamizmussal, de ő már ötvenévesen is egy mogorva öregember szigorával szúrta ki a kéziratokban a hibákat.
Jellemző különlegessége az életének, hogy írásainak nagy része újságokban jelent meg, mégis messze távol tartotta magától a zsurnaliszták kapkodó felületességét: amit leírt, az úgy koppant, mint a nyáj beterelése után a pásztorbot. Véglegesen, visszavonhatatlanul. Filozófiát és latint is tanult az egyetemen, mégsem mélyedt el régebbi korok filozofikus szövegeiben vagy a középkori oklevelek szálkás tengerében, ugyanakkor egy filozófus és egy középkorász történész alaposságával elemzi a kezébe került forrásokat. További jellemző különlegessége életének, hogy úgy tudott Karcag, Makó és Szeged helytörténésze lenni, hogy mindig ki tudott lépni e városok utcáiból az európai országutakra.
Nem lehet meghatározni, hogy mi a szakmája. Újságíróként került bajba, majd börtönbe az 1956-os forradalom után. Múzeumokban és könyvtárakban szolgált, irodalom- és helytörténet volt a kenyere, a rendszerváltás után végre taníthatott is szerette városa szeretett egyetemén. Sokat foglalkozott néprajzi kérdésekkel, de mindig izgatta a szakrális tartalom, így a folklór vallási vonulata és az egyháztörténet is. Legnagyobb jelentőségű munkái (a Juhász Gyula összes és az Új magyar irodalmi lexikon) szerkesztőként és szövegkritikusként láttatják. De hiba lenne, ha nem emlékeznénk meg nyelvészeti munkásságáról.
A város (benne Szőreg), a magyarság, az európaiság élő lelkiismerete, akinél a lexikális tudás épp olyan fontos, mint a vizsgált tárgy kreatív elemzése.
Péter László Szeged városa számára az egyik legnagyobb ajándék, és ugyanakkor ő a város egyetlen egységes intézménye.
(Napsugár) Amikor fölkerekedtünk édesanyámmal, hogy megnézzük Szőregen a Szerb utca 60. alatt Nagyszeged első felújított napsugaras oromdíszét, mert mi is szerettünk volna egy olyat, Péter László, a ház tulajdonosa behívott bennünket, s megadta az asztalos elérhetőségét. Akkoriban jelentek meg az első írásaim a Tiszatájban, s a házigazda nem volt rest néhány kritikus mondatban összegezni a véleményét.
Később is így volt. A Délmagyarország főszerkesztőjeként is kaptam pontos, kopogósan kemény kritikát, ha valamit elhibáztam.
Nagyon jó középiskolába jártam, ahol minden szaktanár mestere volt a tantárgyának és a pedagógiának is. Egyikőjük a városunkat Péter László fontos könyvével, a Szeged irodalmi emlékhelyei című munkájával ismertette meg. Az osztály sétára indult, s az én referátumom, illetve Péter László munkássága révén állt meg egy-egy emléktáblánál. Nekem nem okozott meglepetést, amikor néhány évvel később azt mondta Ilia tanár úr, hogy Szeged a legirodalmibb magyar város.
Anyám házán pedig szívmelengetően szép a napsugaras oromdísz.
(Ferencesek) A rendszerváltás előtt kezdődött az alsóvárosi templom-kolostor együttes régészeti feltárása. Egyszer csak csörgött a telefonom: a kutatás vezetője hívott. Ismeretségünk alapja az volt, hogy az egyetemi évek alatt gyakran jártam el ásatásokra dolgozni. „Gyere, óriási dolgot találtunk." S valóban: a barokk külső mögött, ahogy lehántották a vakolatot, kirajzolódott a kolostor középkori, fachwerkes szerkezete. Több cikket írtam, a körzeti televíziónak is készítettem anyagokat, sőt műsorvezetőként vissza-visszatérően foglalkoztam az üggyel. A téma közben átalakult: a régészeti jelentőségű hír helyére a kolostor eredeti rendeltetésének megfelelő használata került. Akkor még szociális otthonként működött.
Péter Lászlót a templom főbejárata előtt állítottam a kamera elé. Okos és gyújtó hangú beszéde nyomán aláírásgyűjtését kezdeményeztem, s százszám érkeztek a stúdióba a levelek. A város tanácselnök-helyettes asszonya bölcsen engedett, s az első két kisöreg a maga imbolygó csuhájában már az egyházi vagyon szervezett visszaadása előtt beköltözhetett a kolostorba.
Épp ezért befejezésül azt az adatot idézem Péter professzor úrtól, hogy a szegedi fűszerpaprikát mint maláriaellenes orvosságot a török időkben a ferences barátok honosították meg.