Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

(Beugró) A Magyar Rádió portása még a szemöldökét sem húzta föl, amikor beköszönt neki a férfi: „Jó napot kívánok, Marosi Antal vagyok a Budapesti Rendőr-főkapitányságról”. Mondom, a portás a fölpuhuló Kádár-rendszerben hozzászokhatott ezekhez az indításokhoz. De végül mégiscsak meglepődött, mert a férfias orgánumú, kigyúrt férfi így folytatta: „rádiós újságíró szeretnék lenni, kérem, mutasson be engem egy szerkesztőnek.”
A meglepett portás némi magyarázkodással („itt van egy rendőr az életvédelmi osztályról”) lehívott a Pagodának nevezett előcsarnokba egy szerkesztőt, aki előbb jól megnézte a rendőrigazolványt, azután magát a rendőrt, majd leültek. A szerkesztő összekulcsolta két kezét a térdén, mint aki túl akar esni a panaszoson, de az udvariassága hagy némi időt a delikvensnek. „Tudja, elegem lett a hullákból. Az élőkkel szeretnék foglalkozni. S van bennem egy erős meggyőződés, hogy az élet fontosabb a halálnál.” A szerkesztő bólintott.
Marosi folytatta: „A nyomozó ugyanazt teszi, mint az újságíró: összerakja a tényeket.” A szerkesztő újra bólintott, s vigyázott arra, hogy ne nézzen el Marosi erős válla fölött a bejárathoz, mert az ilyeneknél senki sem tudhatja. „Kérek szépen én akkor nagy tisztelettel egy riportermagnót, és hoznék egy anyagot.”
A szerkesztő örült, hogy ennyivel megússza. Ez a keménynek látszó, de lelkileg megtörtnek tűnő, a konfliktusai kezelésére jól láthatóan alkalmatlan férfi elvisz egy magnót, ő pedig megszabadul. Mert hát kicsit félt, lássuk be. De azért dolgozott benne a szakmaiság, s megkérdezte, hogy a rendőr miről hoz anyagot. „Az újszülöttgyermek-mentőkről.”
Marosi néhány nap múlva hozta a kiváló riportot. Le is jött az Ötödik sebességben. Marosi ezután néhány hónapig a főnöke engedélyével kettős életet élt, rendőr is volt, és újságíróként is dolgozott, azután kilépett a nyomozók közül, ahol pedig már alosztályvezetőként számítottak a tudására.
(Arafat) Néhány éve, talán még emlékszik az olvasó, Jasszer Arafatot bezárta ramallahi főhadiszállására az izraeli hadsereg. Ez volt az az időszak, amikor a zsidó állam kormánya hosszú hónapokra elszigetelte a külvilágtól a palesztin vezetőt, és a körgyűrűt figyelve sokan már Arafat fizikai megsemmisítésével is számolni kezdtek. Ekkor egy magyar újságíró lépett az izraeli őrnagyhoz, aki az épületen tartotta szigorú tekintetét. „Jó napot kívánok, Marosi Antal újságíró vagyok Budapestről. Jöttem Arafat úrhoz” – mondta Marosi oroszul, mert ezt az idegen nyelvet ismeri. „Jó napot, Marosi úr, parancsoljon” – mondta az izraeli tiszt, aki az orosz anyatej mellé orosz anyanyelvet is szívott magába.
A palesztin kendős őrök meg azt látták, hogy jön feléjük egy jól megtermett civil. Marosi elismételte az előző mondatát, mire a fejkendősök főnöke oroszul válaszolt: „Fáradjon beljebb, Marosi úr.” A palesztin elöljáró orosz kiképzésen vett részt, innen adódott a közös nyelv.
Odabent Arafat titkáráig jutott el Marosi, aki higgadt magyar mozdulattal nyomta le magnója gombját, hogy elbeszélgessen mindenkivel a ramallahi központ titkárságán.
Néhány évvel később, amikor Arafat temetésére gyűlt össze a család, egyetlen külföldi állampolgár volt közöttük: Marosi Antal, Budapestről.
(Kapcsolat) Az újságíró semmit sem ér kapcsolatok nélkül, és ha nem tud kapcsolatot építeni, akkor megreked a szakmájában. Az íróasztalánál bütykölő szerző nem tud megszólítani egy kistermelőt, egy falusi tanítót, egy vezérigazgatót, egy gyilkost vagy egy közös képviselőt – legföljebb egy politikust. Amikor Szegeden fölrobbantották az autójában az alvilág egyik közismert alakját, a testőrökkel védett házba egyedül Marosi tudott bejutni. „Én kérem nagyon tiszteltem Zolikát, érdekelt minden, amihez köze volt, a tárgyai, az asztal, ahol ült, az ágya, a könyvei” – sorolta a tátott szájú kíbereknek, és már bent is volt a házban.
Az újságíró legfontosabb munkaeszköze a kíváncsiság.
Nemrég elterjedt a hír, hogy Király B. Izabella részt vett Szaddám Huszein tiltott olajüzleteiben. Marosi elhívott Abonyba, beszélgessünk az egykori képviselő asszonnyal, hátha. Finom fánkot kaptunk tőle, és előkerült néhány érdekes név a magyar-iraki kapcsolatokból. Marosi mindenkit ismert, kint volt a háború alatt, majd visszatért, hónapokat töltött kurd családoknál, beszélt CIA-ügynökkel, és általában járt mindenhol, ahol épp történt valami.
A napokban hívott. Újságolta, hogy bent járt a palesztin parlamentben, s ott állt a miniszterelnök mellett, amikor megtörtént az átadás-átvétel. És mesélt arról a Fatah-közeli gyógyszerészről, aki Magyarországon szerzett diplomát, s a nevét is magyarosította. „Az arab férfit most Berg Józsefnek hívják.”
S mielőtt ezen mélyen eltűnődnénk, gondolkodjunk el azon is, vajon miért nem Marosi Antal a legismertebb külpolitikai újságíró.
Talán azért, mert ő egyszerűen csak ott van?