Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Mindegyik másnak látta Őt, olyannak, amilyennek elképzelték." – ez a kétségtelenül erős mondat Faludy György Karoton című regényrészletében hangzik el, melyet, sok más írás mellett, bárki elolvashat a 2006-os februári Tiszatájban. A regényrészlet és idézett mondata is arra utal, hogy mennyire nem lehet objektíve megismerni Jézust (sem), ha még a tanítványainak sem sikerült. (Az eredetileg nem magyarul írt Faludy-szöveget Orbán János Dénes fordította.) Modern, 21. századi emberként mi is ismerhetjük ezt az egészet, mármint a megismerés lehetőségének korlátait, úgyhogy rajtam se kérje számon senki, ha most induló Tiszatáj-szemlénk túl szubjektívre sikeredik; istenem, ki nem az.
A Tiszatáj egyik állandó zászlóshajója Faludy György mellett Tandori Dezső. Tandorit, kérem, csak nyugodt, csöndes, zavartalan körülmények között olvassunk, kapcsoljuk ki a háttérrádiót, engedjük ki a kalitkából a madarakat (mert, ugye, madaraknak kell lenniük), fejünk alá illesszünk puha párnát. Az „Ezen a földön mily…?", A Rossz Reménység Fokának prózája annyit problémázik az „Irodalmi Hogyanon", s olyannyira elszomorodik a beteg veréb, Totyi várható elmenetelén, hogy szinte észre sem veszi, hogy megírja önmagát. Igen, Totyi beteg, a magány pedig itt marad.
De hogy ne szomorodjunk túlságosan el, olvassuk el Latzkovits Miklós prózáit az alternatív magyar történelem témaköréből, hiszen ki tudja, melyik reggel kell arra ébrednünk, hogy a Nap nyugaton kel és keleten nyugszik – igaz, csak hazánkban. Kedvesek ezek az őrült jövő- és múlt-utópiák, a probléma csupán az, hogy, már ami az őrültséget illeti, nem igazán különbözik az úgynevezett valóságtól.
Aki versekre kíváncsi, olvashat keserű Gömöri György-, álkönnyed Báger Gusztáv-, dallamos Szöllősi Zoltán-verseket. Ha engem kérdeztek, én Acsai Rolandra szavazok – elhagyott kertek, hibiszkusz-arcok – nagyon fain, de Pintér Lajos tiszavirágai nemkülönben.
A tanulmányok közül önkényesen emelném ki Hernádi Máriáét, aki Nemes Nagy Ágnes Öt fenyő és Ottlik Géza A Valencia-rejtély regényeit hasonlítja össze, ami azért is nagyon jó, mert az Öt fenyőről végre nem csak azért esik szó, hogy vajon ki szabad-e adni egy a szerzőnek a haláláig ismeretlen művét, az elemzés az életmű részeként tekint a regényre. Szakolczay LajosSzékely Jánosról, Miskolczy Ambrus egy elfeledett Kossuth-monográfiáról szól. Bernáth Árpád pedig a XX. század felsőoktatásáról írt tanulmányt – kell-e mindennek a fontosságát éppen ennek a lapnak a hasábjain ecsetelnem. A tanulmány nagyobb kontextusban helyezi el a (rettegett-várt) bolognai folyamatot, aminek legalább az eszmei lényegét így egy kicsit könnyebb megértenünk.
Ami pedig a kritikákat illeti, Jánosi Zoltán Ágh Istvánról, Büky László Fried Istvánról, Görömbei András pedig a Németh Lászlót olvasó Monostori Imréről ír. Mennyi név!
És akkor, hogy a végére hagyjuk a fontosat: a Tiszatáj februári száma két fontos: egy szomorú és egy örömteli kötelességének tesz eleget. Olasz Sándor prózában, Tarnai László versben búcsúzik Annus Józseftől. Ami pedig az örömöt illeti, Péter László nyolcvanéves, a születésnapok pedig mindig jó alkalmak az ünneplésre; a lapbeli ünneplésén túl a Tiszatáj Könyvek sorozatában az alkalomból jelenik meg Péter László folklorisztikai tanulmányait csokorba gyűjtő Népköltészet és irodalom.
A részletekről bővebb felvilágosítást adhat az újságárus vagy a könyvtáros kisasszony.