Meg kell tartanunk a tavalyit, ez volt a tél kezdete mindig, Istenem!, hányadik tél kezdődik így, hogy marad ugyanaz a télikabát. Nem is túl érdekes (csak legyen…!) Az ember azért egy s mást kinő, szakad tagba, szakad kabátja, elfoszlik, elkoszolódik élete stb.; csupán kísérti a lehetetlent, aztán föladja… Vagy vissza apjára az elviseltet, s végül egy másik elhordandó már rajta. (Egyre hosszabb tartamok, egyre közömbösebb szentesték.) Egy angyali tekintet ezt mesének láthatja –, alakok nélküli behavazott tájnak, fehérterepnek; idétlen nagykabátok, akárha bizományban… Bizományba'? Ugyan mit ér, akár az égieknek is, a felvehetetlen…? Na, és az egymáshoz való viszonyuk, a dohszagú szekrényben, vagy kint valahol az utcán…? Üres markunknak képlete?, fátyolos tekintet? Nélkülünk szállnak fel a villamosra, |
ilyest találunk ki) s várunk hülyén,
a miénk hátha nem. Betegtekintet. Mennyiféle útja van a látásnak! És ahol mind végződik, egy néptelen téli táj, ahol borul az elvárás… Valami bűvölet állítja emlékeinket helyre ott; mintha már a tükrön túl volnának, készen a szépre. Mondjuk konzerv nyílna, vagy időt igazítana… ki is? Nincs meg az az idő; apánkat, anyánkat nem láttuk soha meztelen, hiába világított fű, fa, harmat, irgalmatlan ég. Maradunk innen, mint mindig… Lépcsőfokok, az első, az utolsó, föl, le, majd megint föl, megint le, és így tovább. Nevezzük öröklődésnek, szám- üzetésnek, vagy küldetésnek? Mi értelme? Aludna létünk, mint a többi tárgynak léte, úgy. Ahogy voltunk, ahogy leszünk. Nem is igazából, nem is tévedésből… Mint egy télikabát a nyitott ablakba dobva, télvíznek idején. Solymosi Bálint
|