Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Mindig azt mondják nekem, hogy kimentem. De én nem mentem ki, hanem külföldre szoktam szerződni, de Magyarországon élek" – a szelíd, halk szavú, finom Rost Andrea mintha felemelte volna a hangját. Bizonyára sokat bánthatták amiatt, hogy többet énekel külföldön, mint itthon, ha ennyire érzékeny érinti a téma. És talán érzi, hogy azért van ebben a vádban valami. Hiszen a honlapja is angolul és németül olvasható – www.andrearost.com, előbb a keresztnév, majd a családi, végül egy globális com. Így jártunk, Sass Szilvia is boldogan él valahol Dél-Franciaországban, ha ehhez mérünk, akkor Rost Andrea valóban itthon maradt.

 

 

Így különösen nagy megtiszteltetés, hogy februárban kétszer is – 17-én és 25-én – a Szegedi Nemzeti Színház színpadán énekel a művésznő.
„A 2004-es nagy sikerű Dóm téri koncert után úgy éreztem, engem szeretnek itt. És ha engem itt szeretnek, akkor vissza kell ide jönnöm. A Lammermoori Lucia különben is nagyon közel áll hozzám – ez az egyik olyan szerepem, amit már a főiskolán megtanultam, és amikor végeztem, az első felvonásból vizsgáztam. Fontos számomra ez a darab, a hangomnak és a habitusomnak is megfelelő, ezért örömmel vállaltam el a felkérést erre a két szegedi előadásra. Másrészt a várost is nagyon szeretem, tetszik a hangulata, és az, hogy fiatalokkal teli, egyetemi város, ezért úgy éreztem, ide nekem el kell jönni” – mesélte az egyik legszebb operaénekesnőként emlegetett díva – ebben, mi, magyarok, rendkívül jók vagyunk.
„Mint minden megszülető előadás, a Lammermoori Lucia sem csak egy emberen múlik – rendkívül rossz lenne, ha nekem kellene egyedül elvinni ezt az előadást. Nagyon fontos az összmunka, hogy ne csak egy sztár legyen, hanem minimum három-négy – aki még fenn áll mellettem a színpadon, aki vezényel, aki az egészet kitalálta, megálmodta, megvalósította, meg aki helyet, lehetőséget, időt ad. Sosem egyszerű beállni egy számomra ismeretlen rendezésbe, sokszor nagyon kevés próba van, ilyenkor nagyon kell igyekezni, minél hamarabb, gyorsabban és alkalmazkodóképesebben belesimulni. Akárhol van a próba, akár a Scalában, akár Szegeden, nekem az ugyanúgy színpad, ugyanúgy kötelesség: nekem mindig saját magam előtt bizonyítanom kell. Nincs lazítás. De ezt csak jó légkörben lehet, és ez itt meg is valósult” – dicsérte a szegedi társulatot és színházat a művésznő.

 

 

Rost Andrea a sikeres művészek azon csoportjába tartozik, akiknek a sorsa meseszerű – a bájos lánygyermekről kezdetekben ki gondolta volna, hogy majd egyszer a Scalában, és mégis. Sikertelen felvételi Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de bejutott a Zeneakadémiára – mondanám, mese a kitartásról, küzdelemről, hitről, de cinizmusnak hatna, pedig nem az.

 

A tehetség egy adottság, de magában nem elég ahhoz, hogy abból egy szépen kiteljesedő karrier lehessen.

 

„A tehetség egy adottság, de magában nem elég ahhoz, hogy abból egy szépen kiteljesedő karrier lehessen. Szerintem mindössze harminc százalékban játszik szerepet abban, hogy egy tehetségből lesz-e valami. Simándi József mondta nekem azt egyszer, hogy a tehetség csak egy dolog – azt ki kell munkálni, azt a Jóisten adta, nekünk pedig kutya kötelességünk kibontakoztatni. A tehetség nagyon fontos és nagyon értékes, de az is lényeges, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik ezt az adottságot meglátják, értékelni tudják, és nem elnyomják, hanem támogatják. Hogy a tehetség kibontakozhasson, annak teret kell adni, lehetőséget kell teremteni. Az, hogy Magyarország már európai uniós tag, a tehetségek számára még nagyobb megmérettetési lehetőség, illetve nagyobb összehasonlítási helyzetet hozott, ami azt jelenti, hogy egy tehetséges magyar gyereket most már összemérnek egy tehetséges angol gyerekkel. Innentől kezdve az iskoláknak és az egyetemeknek Magyarországon nagyon nagy a feladata abban, hogy ezeknek a tehetségeknek olyan minőségi felkészülési lehetőséget adjon, hogy összemérhető legyen egy magyar gyerek egy angollal, franciával vagy olasszal. Szerintem a tehetségek elindításában van felelősségteljes feladata hazánknak, és az oktatásnak magának” – mesélte Rost Andrea. „Én sem olyan környezetben nőttem fel, ami predesztinált volna arra, hogy ilyen pályát fussak be: Kőbányán születtem, aztán Szolnokon cseperedtem – nem volt olyan háttér, ami nyomott volna ebbe az irányba, de ott voltak a megfelelő tanárok. Ha nincs egy olyan felfedezőkészéggel rendelkező oktató, aki aztán a tehetséget támogatja, akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk itt.”
Kár lenne.

 

 

Szerencsére azonban itt van, és beszélgetünk. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ennyi munkát, a folytonos utazást, mindig más és mindig új környezetet, kollégákat, szállodákat és városokat hogyan lehet elviselni.
„Hogy a sok utazást, ezt a fajta életmódot bírja az ember, nagyon koncentráltnak kell lenni. Nagyon tudni kell beosztani, azt, hogy mikor kell magammal spórolni – mikor kell adnom, mikor kell visszavennem ahhoz, hogy bírjam az előadásokat, az utazást: azt, amire vállalkoztam. Ebben az évben például január hetedikétől próbáltam a milánói Scalában – ez nagyon érdekes volt, mert Rigolettót mutatták be újból, amit én tizenkét évvel ezelőtt énekeltem először, akkor is a Scalában. Egy egészen más korszakomban és a Scalának is más korszaka volt az még – de most újból elővették ugyanazt a darabot, ugyanazt a rendezést, és meghívtak ezekre az előadásokra. Ennek január 24-én volt a premierje; nagyon érdekes volt ennyi év után egy más miliőben ezeket az előadásokat énekelni. Nem volt rossz, de teljesen más volt – ott éreztem meg, hogy mennyit változtam én is a szereppel együtt. De ez nagyon jó, mert azt jelenti, hogy haladok előre, amit megtapasztalok, azt mind be tudom építeni ezekbe a szerepekbe” – így kell ezt csinálni.
Ritka kiváltság, hogy Milánó után, Metropolitan, Madrid és Chicago előtt egy kicsit Szegeden is van Rost Andrea.