Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Találkozások hálója tart fönn vagy nyom le bennünket – erről szól az a három darab is, amit január-februárban a Pinceszínházban és a Kisszínházban mutattak be. A huszadik és most már a huszonegyedik század nagy bajáról, hogy bár külön-külön nagyszerű játékosok lettünk, elfelejtettük, hogy mik a társas játék szabályai. Vagy értelme.

 

 

„A kilencvenes évek elejétől az ügynök (a „szocialista” korszak állambiztonsági szerveinek besúgója, informátora stb.) lett a rendszerváltást megelőző időszakról szóló nyilvános diskurzusok egyik kulcsfogalma. Egyetlen nagy erejű jelkép, amely kifejezi az egész társadalmat átjáró, megrontó hazugságot és csalást, megtestesítve a rendszert, megmutatva annak valódi természetét. Az ügynök: démon, aki igyekszik mindenáron (örökre) rejtve maradni; ellenben ha leleplezik (ha valakiről kiderül, hogy ügynök volt), az mintegy az igazságot mutatja meg az egész démonikus szisztémáról, melyben ő ügynökként tevékenykedett” – írja Rainer M. János A hálózati ember című tanulmányában. Nádas Péter Találkozás című drámája nem nyújt ilyen egyszerű választ sem erre a kérdésre, sem másikra, mint ahogy a darab Maga például eljött ide? című feldolgozása sem. A Pinceszínházban látható előadást kínkeringőnek aposztrofálták, ami tökéletesen elmond arról, mit várhat a néző az előadástól. Három ember története, ami ugyanazokra az alapkérdésekre tér vissza ritmusosan, felemelve és lerántva egymást – szenvedve. Szép kis találkozások sora – egy nő (Kondász Rózsa) és egy férfi, majd a gyerekük (Czene Zoltán), aki ugyanolyan szerencsétlen egy lánnyal, mint amilyen az apja volt. Vagy amilyen az anyja volt. Meg lehet-e azt állapítani, hogy ki tette tönkre a másikat, hogy ki követett kit, kinek követte el az első, a nagyobb vagy a fontosabb hibát?
A színpadon két ember: az anya és a gyerek – két, az idegbetegségig frusztrált, gyanakvó, magába fordult ember. Mint két zárt dunsztosüveg egymás mellett a polcon – ennyi közük van a másikhoz a darab elején. Hogy végül apró, éles szilánkokká törnek, az egy dolog. A kérdés az, hogy vajon mi kellett volna ahhoz, hogy ez ne így történjen? Hogy a nézőtéren ülő hasonlóan szerencsétlen anyák, apák vagy gyerekek a saját esetüket meg tudják oldani – kár, hogy a modern színház már nem ad shakespeare-i válaszokat kérdéseinkre.
Hol vagy?
Kétségek közt.

 

Kancsár József mint Cipolla, és Szerdahelyi Mátyás, a Suhanc. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

Thomas Mann sem a habosan könnyed írásairól ismert – sokat vállalt a Pinceszínház, bár a téli sötéthez tökéletesen passzol a befordulás és a félelem. „Az akarat is valami, a szabadság is valami” – hangzik el a darabban a lényeg. Mann 1930-ban írta a Mario és a varázslót – a parancsolás és engedelmesség antonímájának történetét. Most, amikor a személyes szabadság, az individuum mindenhatósága az első és mindenek feletti elv, ami vezérli utunkat, megint csak egy varázslótól félünk. Attól, hogy valaki őszinteségre és nyíltságra kényszerít bennünket – micsoda ellentmondás! A hazugság, az elhallgatás, az őszintétlenség nem szép dolog – már az óvodában megtanultunk mindent, amit tudni érdemes –, de hasznos. Saját és szeretteink jól felfogott érdekében mélyen elfojtunk, amit csak tudunk, és rettegünk, hogy egyszer csak kiderül.

Cipolla (Kancsár József) sajnáltra méltó, szerencsétlen alakja, kétségbeesett akarása, túlérzékenysége, buta kis számjátékai – amiknek azért mi is bedőltünk, amíg a középiskolás magyarórákon meg nem fejttették velünk –, ijesztőek: azt juttatja az ember eszébe, hogy vajon mikor jut el ő maga a szánalmasság ezen fokára. De a kudarcok sorozata nem lehet magyarázat a gonoszságra vagy a kegyetlenségre. Mégis mentegetjük a varázslót, mert egy mi is ezt csináljuk – manipulálunk, ahol lehet. De jön Mario (Czene Zoltán), aki természetes, ártatlan és jószívű, és végre jól lelövi Cipollát. De jobb lesz neki ettől? Semmi nem változott – Cipolla bolondot csinált a nézőkből, talán felszabadított egy-két elnyomott vágyat, de azonnal, mint a csokiautomatában a konyakos meggy, ott termett helyében egy msik. Ami nem jobb, nem roszszabb, nem kisebb, nem nagyobb. Mariónak közelebb kellett volna kerülnie a szerelméhez, a bátorsághoz vagy az ösztöneihez? Megérte?

 

 

Edward Albee abszurd amerikai rémálma hagyatt-homlok különbözik a mi európai frusztrációinktól, és mégsem: a Kényes egyensúly szerint is képtelenek vagyunk együtt élni, egymásra figyelni, ergo úgy szeretni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A szegény gazdagok alaptézisből kiindulva a darab kulcseszköze az alkohol – aminek hatását igen kevéssé érzékelhetjük, mert már mindenki „alapbecsiccsentett” állapotban van az előadás kezdetén. A színpadon csupa lelki sérült ember – a tenni akaró, de arra képtelen apa, a mártírt játszó anya, az elkényeztetett kényelmes lány, az alkoholista sógornő és a mindent tudó, szentségesen jó barátok. A díszes kompánia egyetlen közel normális értékrenddel rendelkező tagja Claire (Csarnóy Zsuzsa) – az amerikai társadalom bájos megbocsátása az alkoholizmussal szemben, apró beleegyező bólintás, hogy alkohol nélkül valóban elviselhetetlenek vagyunk -, a részeges, aki kimondja, amit a többiek nem mernek. Saját magával szemben ugyan nem ilyen őszinte a hol hippinek, hol úrinőnek, hol kurvának tűnő rokon, de a család arra van, hogy az orra alá dörgölje ezeket a dolgokat.
Végre egy élvezetes kamaradarab a Kisszínházban – Székhelyi a kiszolgáltatott apa és férj szerepében láthatóan jól érzi magát, és jól is csinálja. Fekete Gizi Agnese, a feleség, aki mindent jobban tud, de feláldozza magát is fekszik a darabban, Csarnóy Zsuzsa – ha élénken emlékeztet is Hernádi Juditra – játéka élettel teli, Cseh Zsuzsanna pedig – amint azt tőle megszoktuk –, szépen kiabál a színpadon. Szerémi fehér vírushatlan overallba öltöztetett alakja a betonkeverő mellett mintha Mrozek valóra vált álma lenne.