2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2006  --  3. szám - 2006. februás 20.  --  Kultúra
Kezdek besokallni
Rengeteget dolgozik, ám hiába panaszkodik töménytelen elfoglaltságára, mégis elemében van Szeged és generációja egyik legismertebb írója, Darvasi László. A jelenleg második nagyregényén dolgozó szerző az utóbbi hónapokban több jelentős elismerést is kapott: Füst Milán-, majd Mészöly Miklós-díjat, s idén ő veheti át a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriumának kitüntetését. Nemrég novelláinak válogatása jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
Úgy hallottam, hogy a mindennapi újságírást többek között azért is hagyta abba, mert az interjúkészítést nem találta elég kreatívnak. Igaz ez?
– Lehet, hogy mondtam valami ilyesmit. Tulajdonképpen nem is az interjúkészítés volt a fárasztó, hiszen interjút készíteni az újságírás egyik leghálásabb feladata: nagyon könnyen meg lehet csinálni; egyébként jól megcsinálni meg nagyon nehéz. De hát ha a megjelenő tárcáim mennyiségét nézem, a napi újságírást szinte nem hagytam abba. Ha mégis, akkor azért, mert egyre inkább íróvá váltam vagy író lettem, és alkalmam volt abbahagyni. Egy idő után már nem vártak tőlem olyan jellegű újságírói munkákat, ami a napi robotról szól.
 
Változtatni
 
Válogatott novellái kötetének címe A világ legboldogabb zenekara, holott a címadó novella A világ legszomorúbb zenekara volt.
– Azért, mert az első német könyvem, ami tíz éve jelent meg, A világ legszomorúbb zenekara címmel jelent meg, és nem akartuk ezt megismételni. Ez egy icipici játék.
Az újonnan megjelent kötet régi írásain mennyire változtathatt?
– Gondoltam rá, de az egy jó metódus, ha csak azt a hibát kell kijavítani, ami annyira pontatlan és rossz, hogy zavaró; bár sokszor még a hibák is olyan fontosak tudnak lenni. Nem nagyon változtathattam, mivel nem szokás, nem szeretik sem a kiadók, sem a szerkesztők azt a gyakorlatot, hogy az író teljes mértékben átírja a novellákat. Majd tavasszal fog megjelenni Magyarországon és Németországban a focis témájú írásokat tartalmazó könyvem, amiben azonban már nagyon sokat átdolgoztam, éppen azért, mert egy egységes hangvételt kellett eltalálnom.
Nem nehéz egyszerre mindig két ország olvasóira, piacára figyelni?
– Nemcsak két országra kell (most például Szlovéniából jöttem haza), hanem több városra, több műfajra: a filmtől a színházon át a tárcaírásig, a regényírásig; mindez nagyon nehéz. Most éppen kezdek besokallni, merthogy regényen dolgozok, és ez lenne a legfontosabb, de hát alig férek hozzá. Ez akár panaszkodásnak is tűnhet, de többnyire persze jó dolgok visznek el; csak mégis ezt lenne a legjobb csinálni.
 
A magyar irodalmi élet struktúrája, működése egyáltalán nem kedvez a nyugodt, belülről építkező munkának.
 
Hogyan lehet mindezek ellen védekezni?
– Ha az embernek alkalma van rá, hogy elmenjen két vagy három hónapra külföldre, vagy elvonuljon teljes mértékben, úgy lehet. A magyar irodalmi élet struktúrája, működése egyáltalán nem kedvez a nyugodt, belülről építkező munkának. Túl sok a felolvasóest, túl sok a különböző megnyilatkozási alkalom. Persze egy regény elkészülte után szívesen ad az ember ezer interjút is, de közben, amikor szinte minden héten van valami olyan esemény, amit nem lehet visszautasítani, akkor nehéz.
 
Kinyitni
 
Szinte törvényszerűnek tetszik, hogy az ön munkásságában is a kisprózát követte a nagy. A novella a regény előszobája?
– Ha azt feltételezzük, hogy a novella előszoba, akkor azt is feltételezzük, hogy az előszoba mögött egy viszonylag nagy lakás van, rengeteg szobával, és ezekben a szobákban mindenféle sorsok és különböző boldogságok és tragédiák történnek meg. Ha belépünk az előszobába, onnan már csak egy ajtót kell ehhez kinyitni. Az az érdekes, hogy a novella mégis egy olyan forma, amelyben a nagy boldogságok és nagy tragédiák akár villanásnyi módon, de megtörténhetnek. Az biztos, hogy egészen más írói hozzáállás szükséges egy novellához.
Némely rövidebb írásában és főként a Szív Ernő-tárcákban sokkal inkább megjelenik a hazai társadalmi jelen, míg a Könnymutatványosok legendája vagy készülő regénye, a Virágzabálók mintha menekülne a múltba.
– A Könnymutatványosok összes tragédiája, borzalma és szörnyűsége azonban egy olyan időben történik, ami rárímel a megírással egy időben zajló balkáni háború eseményeire. A Virágzabálók pedig a 19. században játszódik, és ott is el fogok menni addig az évig, amikor Bosznia-Hercegovinát okkupálták és megszállták az osztrák csapatok. Átfedések vannak a korok között. De nem tudok regényben beszélni arról, hogy most mi van. Egy-egy novellában, számomra is meglepő módon, ezt megpróbáltam, de annak a tündéri realizmusnak a formáját és megjelenését, ami mondjuk az én írásmódomat jellemzi, nagyon nehezen tudtam volna elképzelni egy regényben. A tündéri realizmus legendákkal, mesékkel dobálózik, a jelen, illetve az, amiben élünk, pedig olyan közel van hozzánk, hogy nem tudtam volna ezt a mitikus újraélesztést működtetni. Vagy ha egyszer majd fogom, az kérdés, hogy hogyan kell, kérdés, hogy meg tudnám-e csinálni.
 
Forgatni
 
Nemrég forgatókönyvet is írt.
Gárdos Péterrel együtt. Tulajdonképpen az ő ötlete volt, hogy szülessen egy film Szív Ernő történeteiből, ő megírta az egészet, én utána szálltam én be a munkába, amiben apróbb változtatások születtek, és talán fognak is még születni. Ez még egy nagyon képlékeny dolog. A forgatókönyv gyakorlatilag kész van, de hát most után mindenféle filmpályázatokra kell majd beadni. Állati jó lenne, ha sikerülne.
Mennyire más egy ilyen műfajban dolgozni?
– Többféle forgatókönyvben dolgoztam már, de Gárdossal azért volt rendkívül jó a közös munka, mert azokkal a filmrendezőkkel, akikkel eddig dolgoztam együtt, (talán Sopsits Árpádot kivéve), mindenki a saját ötletét és a saját történetét akarta velem megíratni. Ezt nem annyira szeretem. Gárdos viszont olyan hihetetlen alázattal ment oda a történetekhez és vette ki belőle a filmszerűséget, ami lenyűgöz és hálássá tesz.
Turi Tímea
Bezár