2020. október 24., szombat English version
Archívum  --  2006  --  4. szám - 2006. február 27.  --  Sport
Szegedi ESK. Így hívták Szeged legutolsó NBI-es női kézilabda csapatát. Az 1992-93-as szezonban az előkelő negyedik helyezést érték el, mellyel kiharcolták a nemzetközi kupaszereplés jogát. A City-kupában a Rieka búcsúztatásával bejutottak a legjobb négy közé. 1995-96-ban már a másodosztályban szerepeltek, majd eltűntek a sportoldalak tabelláiról. Megszűnt a szegedi női kézilabda.
Hódmezővásárhelyen, Makón és Kiskundorozsmán játszik felnőtt női csapat. A mezővárosban első, míg a két másik helységben másodosztályban. A helyi sajtó is felfigyelt arra a különleges helyzetre, ami könnyen megvalósulhat. Két másodosztályú gárda ugyanis annyira jól áll, hogy mindkettőnek esélye van a feljutásra. Ráadásul olyan eltökélt mindkét gárda, hogy néhány éven belül, akár három NBI-es női csapat is küzdhet majd a megyében. Szerkesztőm felhívta figyelmem a Szeged-Kiskundorozsma KSE-ére. Mert ugyebár Szeged. De mégsem. Mert a politika, a közigazgatás, de még a kötőjel sem érdekli a dorozsmai embert. Ő büszke identitására, és dorozsmainak vallja magát. És ő szurkol. Ráadásul az önkormányzat is úgy nyilatkozott, hogy csak akkor vállal szerepet a klub működtetésében, ha nélküle is biztosított az anyagi háttér. Mit csinál? Segít a szponzori réteg kialakításában, a vállalkozások megkeresésében stb. a szegedi nagy- és középvállalkozói rétegre gondolt. Dorozsmán.
Nos. Jellemző a város elmúlt tíz-tizenöt éves sportpolitikájára a csapatok exportálása a környező, kisebb városokba. És ez egyáltalán nem tudatos. Egyszerűen csak a sportolók és sportvezetők ülnek be autójukba, és utaznak néhány tucat kilométert, hogy szerencsét próbáljanak, ha már a nagyváros kidobja őket magából. Mert a városi nagyfazék nem is olyan nagy, és ha két, három nagyétkű klub körbe üli, hamar kiürül. És hát, valljuk be őszintén, nehezen mondunk le a falatokról, mások javára – ilyen a természetünk.
D. Cs.
Bezár