2020. augusztus 13., csütörtök English version
Archívum  --  2009  --  13. szám - 2009. december 7.  --  Szabadegyetem
Az ut­ca mű­vé­sze­te
A Sza­bad­egye­tem – Sze­ged no­vem­ber 25-i elő­adá­sát Sze­ke­res Fe­renc, az SZTE JGYPK Mű­vé­sze­ti In­té­zet Rajz-Művészettörténeti Tan­szék­ének fő­is­ko­lai ad­junk­tu­sa tar­tot­ta Ötö­dik ha­tal­mi ág? Az ut­ca mű­vé­sze­te cím­mel.
Címkék: Szabadegyetem

„A rek­lám az ut­ca mű­vé­sze­te” – ál­lít­ja egy ki­ad­vány­cím a hat­va­nas évek vé­gé­ről, ám a ki­lenc­ve­nes évek­re már a mé­dia és a rek­lám együt­te­sé­re „az ötö­dik ha­tal­mi ág” el­ne­ve­zést hasz­nál­ják. De mi­ért is fon­tos az ut­ca mű­vé­sze­te? – me­rül fel a kér­dés. „Azért ér­de­kes té­ma, mert po­zi­tív és ne­ga­tív ér­te­lem­ben is el­hang­zik. Elég­gé tisz­tá­zat­lan és ál­lan­dó­an for­má­ló­dó te­rü­let, más szem­pont­ból, ta­pasz­ta­lat­ból is tud­hat­juk, hogy ami az ut­cán tör­té­nik, az fon­tos. Nem vé­let­len, hogy az ut­cá­ra men­nek ki tün­tet­ni” – mond­ja Sze­ke­res Fe­renc.

szabadegyetem2
Szekeres Ferenc
Az „ut­cai mű­vé­sze­tek” egyik leg­szem­be­tű­nőbb kép­vi­se­lő­je a graf­fi­tikultúra, mely már az 1800-as évek vé­gén je­len van Ame­ri­ká­ban, a get­tók­ban. Lé­nye­ges meg­em­lí­te­ni a funk­ci­ó­ját, amely nem más, mint a te­rü­let­vé­de­lem. Le­rob­bant tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­ben a ban­dák el­fog­lal­nak egy te­rü­le­tet, és va­la­hogy úgy, ahogy az ál­lat­vi­lág­ban az ál­la­tok, meg­je­lö­lik a te­rü­le­tü­ket, hogy a kon­ku­ren­sek ne tör­je­nek oda be.
Ezek­nek a fal­fir­kák­nak még nincs túl sok kö­zük az esz­té­ti­kum­hoz, 1980-ban azon­ban meg­je­le­nik egy le­tisz­tul­tabb for­ma, amely már esz­té­ti­kai ér­ték­kel bír. Egy le­pusz­tult tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­ben ezek a ké­pek szí­ne­sí­tik a kör­nye­ze­tet, csök­kent­ve az el­vi­sel­he­tet­len­sé­gét, ugyan­ak­kor Bu­da­pest bel­vá­ro­sá­ban, az eme­le­tes há­zak fa­lán a graf­fi­ti „kultúr­moc­sokká” vá­lik. Nem­csak azért, mert egy tisz­ta kör­nye­ze­tet tesz tönk­re, ha­nem azért is, mert az ere­de­ti je­len­té­sét el­vesz­ti. Emel­lett vi­szont ér­de­kes, hogy a graf­fi­ti át­tör­ve a kor­lá­to­kat más te­rü­let­re is át­ke­rül, pél­dá­ul rek­lá­mok­ba, bü­fék, sőt még há­ló­szo­bák fa­lá­ra is! Ez­után fel­me­rül a kér­dés, hogy ez a graf­fi­ti-feel­ing el­pu­hu­lá­sa, vagy a street-art fel­ér­té­ke­lő­dé­se?
A street-art egyik leg­ka­rak­te­re­sebb kép­vi­se­lő­je Marc Jenk­in­s, aki ap­ró fel­fúj­ha­tó fi­gu­rá­kat he­lyez el szob­ro­kon, az út kü­lön­bö­ző ré­sze­in ez­zel kelt­ve fel­tű­nést. De eb­be a ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zik a Két­far­kú Ku­tya Párt „meg­je­le­né­se” is. A szí­nes ele­mek a jár­dán – ugyanú­gy, mint az ere­de­ti graf­fi­tikultúra ese­tén – po­zi­tív je­len­tést hor­doz­nak, mi­vel meg­szí­ne­sí­tik a kör­nye­ze­tet amel­lett, hogy erős tár­sa­da­lom­bí­rá­lat is meg­fi­gyel­he­tő.
Fur­csa do­log tör­té­nik, ezek az antiművészetként meg­je­le­nő (leg­alább­is a grand art mű­vé­sze­tét pro­vo­ká­ló) irány­za­tok egy idő után be­ke­rül­nek a ki­ál­lí­tó­ter­mek­be, és meg­pró­bál­nak be­le­si­mul­ni a prak­ti­kus tár­sa­dal­mi kép­be. Itt is­mét fel­me­rül egy kér­dés, hogy ez fel­emel­ke­dés, vagy az ere­de­ti el­vá­rá­sok, szán­dé­kok fel­adá­sa.
Nem kell meg­vá­dol­ni a graf­fi­ti és street-art kul­tú­rát azért, mert be­kí­ván­ko­zik a ki­ál­lí­tó­ter­mek­be, hi­szen ha meg­néz­zük a lá­za­dó grand art-t a múlt szá­zad­ban, ak­kor lát­hat­juk, hogy az ut­ca na­gyon jó te­rep ah­hoz, hogy pub­li­ci­tást kap­jon a mű­vé­szet. Eb­ben az idő­ben há­rom nagy irány­zat is meg­je­le­nik az ut­cán: a hap­pe­ning, per­form­ance és a flu­xus mű­vé­szet. Lát­ha­tó­an erős át­ha­tá­sok van­nak a grand art, a lá­za­dó grand art és az ut­ca mű­vé­sze­te kö­zött.
Ré­geb­ben még az ut­ca mű­vé­sze­té­nek nevezték, ma már ötö­dik ha­tal­mi ág­nak tart­ják a vi­zu­á­lis rek­lám­kom­mu­ni­ká­ci­ót, no­ha nap mint nap szem­be­sü­lünk a rek­lám­el­le­nes­ség­gel. De bár­men­­nyi­re is nem sze­ret­jük őket, még­is az éle­tünk ré­szét ké­pe­zik, mert ezek se­gít­sé­gé­vel tá­jé­ko­zó­dunk.
A grand art és a rek­lá­mok kö­zött is ta­lá­lunk kap­cso­la­tot, mi­vel sok eset­ben ez utób­bi ba­ga­tel­li­zál­ja, de­he­ro­i­zál­ja a mű­vé­sze­tet, jó pél­da er­re a sok Mona Lisa-fel­dol­go­zás. Ugyan­ak­kor ese­ten­ként a grand art is de­he­ro­i­zál, ami­re jó pél­da Duchamp ki­ál­lí­tott WC-csé­szé­je, va­gyis kö­zös vo­ná­so­kat is meg­fi­gyel­he­tünk a két te­rü­let kö­zött.
An­nak el­le­né­re, hogy mind­ket­tő egy­irá­nyú in­di­rekt kom­mu­ni­ká­ció, fel­me­rül még egy kér­dés, hogy mi a kü­lönb­ség a vi­zu­á­lis mű­vé­szi kom­mu­ni­ká­ció és a vi­zu­á­lis rek­lám­kom­mu­ni­ká­ció kö­zött? A rek­lám­kom­mu­ni­ká­ció egy adott idő­ben, egy adott te­rü­le­ten, egy adott ré­teg­nél hat, míg a vi­zu­á­lis kom­mu­ni­ká­ció egye­te­mes je­len­tést hor­doz. Ezek alap­ján a vi­zu­á­lis rek­lám­kom­mu­ni­ká­ció – Sze­ke­res Fe­renc sze­rint – nem te­kint­he­tő mű­vé­szet­nek, in­kább egy szub­kul­tú­ra, amely na­gyon erő­tel­je­sen je­len van az éle­tünk­ben, hi­szen a mé­di­á­ban és az ut­cán is meg­ke­rül­he­tet­len, ez­zel íz­lés- és sok eset­ben ne­ga­tív íz­lés­for­má­ló­vá vá­lik.

T. B.

Bezár