Elromlott a tévém. Igaz, csak egy hétvégényi időre, de kényszerű kísérletnek ez is épp elég volt. No jó, mondtam magamnak, és könnyes szemmel búcsút intettem a szombati-vasárnapi, órákig tartó ájult henyélésnek, amit néha némi igazságtartalommal, de többnyire csupán saját magam megnyugtatására a közéleti tájékozottságom szélesítésének szoktam hazudni. Na, nem mintha állandóan a hír- vagy a komoly műsorokat bújnám, és a folyamatos kapcsolgatások között nem a lehető legpihentebb, tehát egyben legpihentetőbb műsorok előtt állnék meg hosszabb időre. De mégis: tévét nézni mégiscsak egyfajta közösségvállalás a társadalommal, amennyiben feltételezed, hogy amit nézel, azt rajtad kívül is nézik mások; amit innen tudsz, azt mások is innen tudják.
Égi jelként értelmezve a katódcsövek kisülésének véletlen tréfáját, határozottságnak álcázott gyerekes dühből pár napi búcsút intettem a másik, manapság még csábítóbb képernyőnek, a számítógép monitorjának, valamint az áldott és pótolhatatlan – vagy legalábbis nehezen pótolható – nyomtatott kiadványoknak is. A kísérlet lényege, amelynek végrehajtója és alanya egy személyben lettem, egyszerű volt: hogyan reagál egy viszonylag normális, az átlagosnál több devianciára nem hajlamos ember a hírek és más hírszerű ingerek hiányára? Kiinduló hipotézisem: mivel a függőség egyik tesztje az elvonási tünetek súlyossága lehet, ha kibírom ezt a két napot, bármikor bekapcsolhatom a tévé- és egyéb készülékek on-gombját. Tudjátok, mint a dohányos, aki azt reméli, bármikor rágyújthat, mert ha akarná, bármikor abba is hagyhatná.
Az eredmény? Nem is az elvonás fájdalmas, a megszokott, szemünkbe visszabámuló képernyők hiánya, hanem a felszabadult idő hihetetlen mértékű lelassulása. A percek szemcsés habbá válnak, hogy megmutassák a régi arcukat: egyszer gyerekkoromban hónapokig volt rossz a tévé: egyik legsúlyosabb pszichés sérüléseimet ezekben az időkben szereztem, hiszen nehéz feldolgozni a pironkodást ebédszünetben, ha nem látta az ember lánya a Cápeti és Cápali előző részét. Két nap újkori remeteség azonban nem riaszthat el semmitől, gondoltam magamban, majd csak túlélem valahogy, ha ideiglenesen nem tudom meg, melyik politikus véleményéről van meg melyik politikusnak a milyen véleménye, vagy részeg volt-e inkább, vagy csak kövér Britney Spears a legújabb fellépésén. A kíváncsiság kezdeti ösztönén azonban pár óra alatt túlteszi magát az ember, s a második nap végére már annyira konzervatívan nyugodalmasak lesznek a percei, hogy már-már a villanyáramot is felesleges luxusnak gondolja. Csak a kísérlet utáni hétfőn érzi magát kényelmetlenül: mennyi ember van az utcán, s mennyien beszélnek ugyanarról, amiről ő nem tud, s most már nem biztos abban, hogy nem is érdemes.
Turi Tímea