Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

…min­den­ki be­tart­ja a KRESZ-t. Az au­tó­pá­lyán el­vi­leg 110 km/h len­ne a ma­xi­má­lis se­bes­ség, de a gya­ko­ri (oly­kor je­len­tős) kor­lá­to­zá­sok mi­att job­ban te­szi az au­tós, ha rá­áll a meg­bíz­ha­tó nyolc­va­nas­ra. Ar­ra a kül­föl­di­re, aki eset­leg rá­ta­pos­na a gáz­pe­dál­ra, a he­lyi­ek úgy néz­nek, mint egy meg­ve­sze­ke­dett őrült­re. És nem azért, mert öt ki­lo­mé­te­ren­ként ki­csi do­boz re­giszt­rál­ja és kö­vet­kez­te­ti ki az au­tók se­bes­sé­gét, ha­nem azért, mert Nor­vé­gi­á­ban nem il­lik át­hág­ni a sza­bá­lyo­kat.

Nem­rég ar­ról cik­ke­zett az ot­ta­ni saj­tó, hogy a ki­rályt meg­bün­tet­te egy köz­le­ke­dé­si rend­őr. A se­bes­ség­ha­tárt el­vé­tő ural­ko­dó rend­ben fi­ze­tett, a hírt meg­ír­ta a saj­tó (mert ki ta­gad­ná az ügy hír­ér­té­két?), majd a ki­rály el­né­zést kért az alatt­va­ló­i­tól. Az­az min­den­ki tet­te a dol­gát.

Ezen a nyá­ron az volt az egyik ve­ze­tő hír, hogy bűnt kö­ve­tett el az or­szág má­so­dik leg­gaz­da­gabb em­be­re. Az il­le­tő a csa­lá­di ha­gyo­má­nyok­ra épít­ve ha­jó­zás­ból szed­te meg ma­gát. Még az öt­ve­nes évek­ben, hall­gat­ván sze­gény sor­sú édes­ap­ja ta­ná­csá­ra, az Egye­sült Ál­la­mok­ba ment pénzt ke­res­ni. „Men­jél, fi­am, ta­nítsd meg az am­csi­kat ha­józ­ni, és vedd le őket, amen­­nyi­re csak le­het!” A jó vi­king né­hány év alatt mil­li­omos lett, az­tán ha­za­tér­ve ha­jó­zá­si vál­lal­ko­zást ala­pí­tott: gyá­rai, ki­kö­tői ont­ják a pénzt, dől­nek a kas­­szá­ba a mil­li­ár­dok. Most, hogy a nyug­dí­jas éve­i­ben már pi­hen­ni is sze­ret­ne, vett ma­gá­nak egy yach­tot, il­let­ve a sok ki­sebb hét­vé­gi ha­jó­ja mel­lé egy oly­at, amit már ő ma­ga is el­ve­zet­get­het.

És itt jön a gu­banc. Em­be­rünk nem sze­rez­te meg a yachtjogsit, el­len­ben vett ma­gá­nak egy ve­ze­tői en­ge­délyt. Le­bu­kott, har­minc nap fog­ház­ra ítél­ték. És az az em­ber, aki ha­jós fa­mí­li­á­ba szü­le­tett, aki ame­ri­kai ál­lam­pol­gár­ok szá­za­i­nak ta­ní­tot­ta oda­át a ví­zi köz­le­ke­dés tu­do­má­nyát, aki a nor­vég ki­rály ud­va­rá­nak egyik leg­ked­vel­tebb ven­dé­ge volt, fe­gyel­me­zet­ten be­vo­nult a bör­tön­be.
A la­pok a cím­ol­da­lon mu­tat­ták be a ki­csiny, fe­nyő­bú­to­rok­kal be­ren­de­zett, ten­ger­re né­ző cel­lát. 
Ven­dég­lá­tónk, Sze­ge­den vég­zett or­vos ba­rá­tom egy do­bo­zos sör­rel a ke­zé­ben kí­sért ki os­lói há­zuk ka­pu­ján, ami­kor as­­szo­nya úgy ki­ál­tott utá­na, mint­ha al­só­ga­tyá­ban té­vedt vol­na az ut­cá­ra. „Meg­bo­lon­dul­tál, Pé­ter?” A baj az volt, hogy Nor­vé­gi­á­ban köz­te­rü­le­ten ti­los al­ko­holt fo­gyasz­ta­ni, s aki ezt meg­te­szi, tet­ten érés­kor egy pá­lya­kez­dő ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi bé­rét kell hogy be­fi­zes­se.
S ha már sör, mi­e­lőtt be­ha­józ­nánk a ta­nul­sá­gok kék öb­lé­be, be­szél­jünk egy ki­csit a ked­ven­ce­ink­ről.

Má­sik ven­dég­lá­tónk, aki nem mel­les­leg a nor­vég ház­tu­laj­do­nos­ok szö­vet­sé­gé­nek el­nö­ke, eg­ri fel­me­női mi­att jól is­me­ri a ma­gyar bo­ro­kat, így fia nem vé­let­le­nül lett bor­ke­res­ke­dő. Nos, mi­u­tán kis hí­ján ki­nyit­tat­ták ne­künk a szü­ne­te­lő nor­vég par­la­men­tet, le­néz­tünk az új­ság­író klub­ba, ahol Frittmann ezer­jó­val fo­gad­tak ben­nün­ket. Tet­szett, ami­kor a ház­tu­laj­do­nos­ok el­nö­ke azért sza­bad­ko­zott Oslo sé­tá­ló­ut­cá­já­nak ele­gáns te­ra­szán, mert már el­fo­gyott a jó solt­vad­ker­ti rozé.
Ha­son­ló­képp emelt a vá­ros­ra te­le­pe­dő fel­hő­kön az a je­le­net, ami­kor a ten­ger gyü­möl­cse­it kö­ve­tő ep­res-cso­ko­lá­dés fagy­lalt­ke­hely­hez a Royal To­ka­ji hatput­to­nyos aszú­ját szer­ví­roz­ták. Fel is hív­tam Áts Ká­rolyt, hogy bo­rá­val igen jól sze­re­pelt a nem­zet­kö­zi zsű­ri előt­t, lé­vén az asz­tal­nál ült fran­cia, an­gol, auszt­rál, nor­vég s ma­gyar. Mi­re Áts: „és meg­fe­le­lő hő­mér­sék­le­ten ad­ták?”
Az­tán a ke­zem­be ke­rült a nor­vég dip­lo­má­ci­ai tes­tü­le­tek lap­ja, amely­ben egy két­ol­da­las dol­go­zat a Frittman­nék bo­ra­i­ról ára­do­zott. Majd jár­tunk az egyik ve­ze­tő gaz­da­sá­gi új­ság­író­nál, aki­nek nagy­pol­gá­ri la­ká­sá­nak te­ra­szá­ról jól rá­lát­tunk a fő­vá­ros­ra. Ven­dég­lá­tónk sza­bad­koz­va töl­töt­te a bur­gun­dit: „az a jó rozé na­gyon gyor­san el­fo­gyott.”

Szó­val iszo­gat­tunk. Az én Pé­te­rem, mi­vel gyű­löl sé­tál­ni, négy sa­rok­ra is ta­xi­ba szállt. Ki­fi­zet­te in­kább a kur­ta útért sza­bott öt­ezer fo­rin­tos szám­lát, de nem koc­káz­ta­tott. „Itt rend van. A nor­vé­gok tisz­te­let­ben tart­ják egy­mást, a tör­vé­nye­ket, a mun­ka­időt, a sza­bad­sá­got, az ön­ren­del­ke­zé­si jo­got, a tu­dást, min­dent.”
Na ja, 1974-ben ak­ko­ra kő­olaj­va­gyont ta­lál­tak a ten­ger mé­lyén, hogy ab­ból év­szá­zad­okig jól fog él­ni a nem­zet. A haj­lék­ta­lan­nak la­kást ad az ál­lam, hogy ne lás­sák az ut­cán, de ha bal­hé­zik, le­csuk­ják. A tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás spa­nyol­or­szá­gi nya­ra­ló­te­le­pek­kel ren­del­ke­zik, ahol bár­me­lyik mun­ka­vál­la­ló­nak jo­gá­ban áll pi­hen­ni, ha fá­radt­nak ér­zi ma­gát. Az egész­ség­ügyi re­ha­bi­li­tá­ció ke­re­té­ben a nor­vég biz­to­sí­tott a nagy­vi­lág szá­mos pont­ján jut­hat hoz­zá a négy­csil­la­gos szol­gál­ta­tá­sok­hoz.

A rend és az olaj?
Ne­künk ha­tal­mas ki­ter­je­dé­sű ter­mő­föl­dünk, gaz­dag me­ző­gaz­da­sá­gi ta­pasz­ta­la­tunk van, és ná­lunk ta­lál­ha­tó a vi­lág leg­na­gyobb ter­mál­vízkin­cse. Csak a mi sofőreink esze­ve­szet­ten szá­gul­doz­nak, az új­sá­gok ha­zu­doz­nak, aki­nek be kel­le­ne vo­nul­ni, az nem megy be, és aki gaz­dag, an­nak min­dent sza­bad.

Ta­lán kel­le­ne egy jó ki­rály.