Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A szak­iro­da­lom sze­rint a sző­lő nyol­c-tíz mé­ter mély­re eresz­ti le a gyö­ke­re­it, de ha a ta­laj adott­sá­gai mi­att ne­ki kell gyür­kőz­nie, ak­kor akár ti­zen­két mé­te­rig is le­ha­tol. A bo­rá­szok sze­rint az a kí­vá­na­tos, ha a sző­lő nem szen­ved, de meg­küzd az él­te­tő ned­ve­kért. Egy idő­ben bi­zo­nyos he­lye­ken az iker­te­le­pí­tést tá­mo­gat­ta a sző­lész szak­ma, mi­vel a két szom­szé­dos tő ál­lan­dó, ér­vé­nye­sü­lé­sért foly­ta­tott küz­del­mé­bol rend­re erős, egész­sé­ges für­tök szü­let­tek.

Né­hány he­te ab­ban a ke­gyel­mi aján­dék­ban volt ré­szem, hogy Má­don együtt tölt­het­tem egy fél dél­utánt Szep­sy Ist­ván­nal, ha­zánk ta­lán leg­ne­ve­sebb, de min­den­képp leg­ere­de­tibb bo­rá­szá­val. Ő az a kü­lönc, aki a ter­més­kor­lá­to­zást az őrü­le­tig, az ás­vá­nyi is­me­re­te­ket a pro­fesz­­szo­ri szin­tig, a szem­lé­lő­dést egy misz­ti­kus is­ten­ke­re­ső ra­jon­gá­sá­ig fo­koz­za. Ha egy hegy­al­jai sző­lő­táb­lá­ban száz má­zsát te­rem az adott te­rü­let hek­tár­ja, Szep­synél a zöld­szü­ret­tel ez le­me­het akár hu­szon­há­rom má­zsá­ig. A na­gyobb kö­ve­ket ő sze­mé­lye­sen is­me­ri a he­gyen: há­rom év­ti­ze­de min­den nap­föl­kel­te a sző­lő­sor­ok kö­zött ta­lál­ja, mé­re­ge­ti, igaz­gat­ja, szá­mon tart­ja dű­lői min­den szeg­le­tét. Azt mond­ja, most már egé­szen jól ér­ti Is­tent. „Nincs üd­vös­ség, de kár­ho­zat sinc­s. Is­ten vég­te­len aka­ra­tá­ból kap a lé­lek tes­tet, s ami­kor a test ki­lép mö­gü­lünk, ak­kor a lé­lek min­dig egy újab­b, re­mél­he­tő­leg ma­ga­sabb ta­pasz­ta­lá­si szint­re jut. És van lel­ke a kő­nek, van lel­ke a sző­lő­nek is. A bor pe­dig azt su­gall­ja, hogy vedd ész­re ma­gad, em­ber.” 

Szep­sy bir­to­ka­in min­de­nütt lát­ni ku­pa­cok­ba hal­mo­zott kö­ve­ket. Amit le­so­dor az eró­zió, azt ő gon­do­san vis­­sza­hord­ja a so­rok kö­zé. Ez per­sze csak ki­egé­szí­tő elem a min­erális ízhatá­sok ös­­sze­sé­hez: „ma már tu­dom, hogy a bor­vi­dék el­ső szá­mú ere­je a zeolit ala­pú ta­laj.” És hát a gyö­kér­zet. „Tu­dod-e, hogy mi­ért nem szen­ved fent a te­tőn a nö­vény?” Hon­nan tud­nám? Épp azt hal­lot­tam Vil­lány­tól Ege­rig min­den­ki­től, hogy 2006 sivata­gias nya­rá­val új idő­szá­mí­tás kez­dő­dött a sző­lős­ker­tek­ben. Új faj­ták­ra, de leg­alább is szá­raz­ság­tű­rő klónokra, eset­leg az ön­tö­zés en­ge­dé­lye­zé­sé­re van szük­ség. „Azért, mert a sző­lő cso­dá­la­to­san sza­bá­lyoz­za ön­ma­gát. A csa­pa­dék ne­gye­de az agya­gos fel­szín kö­ze­lé­ben ma­rad meg, a töb­bi le­szi­vá­rog a tö­re­de­zett kő­zet re­pe­dé­se­i­be. A gyö­kér utá­na­megy. A sző­lőt fönt­ről ége­ti a nap, lent­ről pe­dig hi­deg, makroásványos víz­zel hű­sí­ti ma­gát. Az érés­hez fel­tét­le­nül szük­ség van a me­leg­re, sőt a sző­lő ki­mon­dot­tan me­leg­ked­ve­lő nö­vény. A sű­rű ül­te­tés­nél nem is há­lál­ja meg a sok ár­nyé­kot. De ha kell, egé­szen ti­zen­négy mé­te­rig is le­megy a ví­zért.”

„Meg­mér­ted?” „Ter­mé­sze­te­sen. Met­sze­tet ké­szí­tet­tem, s lát­tam, hogy a gyö­kér mi mun­kát vé­gez a ví­zért – há­rom di­men­zi­ó­ban!”

Ami­kor elő­ször ír­tunk a sze­ge­di uni­ver­si­tas gyö­ke­re­i­ről, a bá­to­rí­tás mel­lett több fed­dő meg­jegy­zést kap­tunk. In­ge­rült, ki­ok­ta­tó te­le­fon is jött. Négy mé­ter vagy ti­zen­négy?
Örü­lünk, hogy az in­téz­mény ve­ze­tői és a tu­dós gré­mi­um épp a mi la­pun­kat, a rek­tor úr fe­le­lős ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő, az egye­tem egé­szé­hez szó­ló, köz­szol­gá­la­ti fél­hi­va­ta­lost vá­lasz­tot­ta az egye­tem­tör­té­ne­ti dis­pu­ta nyil­vá­nos­sá­gá­nak. S na­gyon örü­lünk an­nak, hogy az egye­tem au­to­nó­mi­á­já­hoz és egy­sé­gé­hez mél­tó mó­don Minker Emil, a té­mát tör­té­né­szi szin­ten föl­ve­tő gyógy­sze­rész­pro­fes­­szor, a mun­kás­sá­gát meg­il­le­tő fi­gye­lem­ben és el­is­me­rés­ben ré­sze­sült. 

Aki akar­ta, ki­fejt­het­te a vé­le­mé­nyét. Vé­gül ava­tott tör­té­né­szek gré­mi­u­ma mond­ta ki a szin­té­zist: Bá­tho­ry Ist­ván len­gyel ki­rály, lit­ván nagy­fe­je­de­lem és er­dé­lyi fe­je­de­lem Ko­lozs­vá­rott 1581. má­jus 12-én kelt ala­pí­tó­le­ve­lé­vel tet­te le a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem elod­jé­nek alap­kö­vét.
„A ma­gyar kul­tú­ra és tu­do­mány kö­te­les­sé­ge azo­kat az ér­té­ke­ket őriz­ni és to­vább­ad­ni, me­lye­ket ele­ink a 16., 17., 18. szá­zad­ban nagy ál­do­zat­tal meg­al­kot­tak. Eb­ben az ér­te­lem­ben pél­da­mu­ta­tó, hogy az SZTE fel­vál­lal­ja a ko­lozs­vá­ri egye­tem szel­le­mi-kul­tu­rá­lis örök­sé­gét. Ter­mé­sze­te­sen le­het azon vi­tat­koz­ni, hogy a sze­ge­di egye­tem min­den te­kin­tet­ben a Bá­tho­ry­-fé­le ala­pí­tás foly­ta­tó­ja-e, de azt nem le­het ta­gad­ni, hogy Ko­lozs­vá­rott 1581-ben szü­le­tett egy ma­gyar fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mény, mely­nek ha­gyo­má­nya­it je­len­leg Er­dély­ben nem, vagy alig ápol­ják. Ép­pen ezért hat­vá­nyo­zot­tan fon­tos, hogy Ma­gyar­or­szá­gon fenn­tart­sák az egy­ko­ri kez­de­mé­nye­zők em­lé­két. Fel­ső­ok­ta­tás-tör­té­ne­ti és nem­zet­tu­da­ti szem­pont­ból is fel­tét­le­nül tá­mo­ga­tan­dó ez a kez­de­mé­nye­zés, ám leg­alább ugyan­ilyen lé­nye­ges, hogy a ko­lozs­vá­ri és a sze­ge­di örök­sé­get nem sza­bad szem­be­ál­lí­ta­ni egy­más­sal, ha­nem az egy­más utá­ni­sá­got, a kö­zös ma­gyar kul­tu­rá­lis-tör­té­nel­mi múlt je­len­tő­sé­gét kell érez­tet­ni és szim­bo­li­zál­ni” – nyi­lat­koz­ta la­punk­nak Szö­gi Lász­ló egye­tem­tör­té­nész.

Ma­gasz­tos le­szek. Ami­kor a Dél­mag­yarország fő­szer­kesz­tő­je­ként elő­ször tet­tem éven­kén­ti ün­nep­pé a na­pi­lap szü­le­tés­nap­ját, azt bá­tor­kod­tam mon­da­ni a pol­gár­mes­ter­nek, hogy előbb van a vá­ros (má­jus 21.), azu­tán a lap­ja (má­jus 22.). Most ez úgy mó­do­sul, hogy leg­elébb volt az egy­ség ide­á­ja, az uni­ver­si­tas (má­jus 12.), s utá­na a töb­bi.
Év­ről év­re er­re em­lé­kez­tet ben­nün­ket a bor­fesz­ti­vál.