Szegedi Tudományegyetem | Kenyér, cirkusz, kultúra

Archívum

2007

8. szám - 2007. április 16.

Fókusz

Kenyér, cirkusz, kultúra

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Mindenféle nagyotmondás nélkül bátran állítható, hogy a teremtés valahol igencsak el van hibázva. Vagy ha nem is volt elhibázva még a kezdtetekben, hát az azóta eltelt időben sokat munkálkodott azon az emberállat, hogy valahogy mégse legyenek rendben a dolgok. Mert, és ezt nyugton mondhatjuk, bármennyire is igyekszünk, mintha mégsem élnénk egyazon világban.
Minderre akkor döbbenhetett rá teljes fényében a földi halandó, amikor az Országos Tudományos Diákköri Konferencia Székesfehérvárra száműzött Humán Tudományi Szekciójának megnyitóját ülte végig a város színházában. Székesfehérvár nagy múltú város, sok történelmi emlékhellyel, talán még több panellal és egy, a maga nemében országos színvonalú énekes-táncos színtársulattal. Na most volt ezen a megnyitón minden, píárfilm a főiskola izgalmas és mozgalmas életéről (gólyatábor, kirándulás, majd slusszpoénként diplomaosztó), polgármester-helyettesi és államtitkári megnyitó, sok megszívlelendő bölcsességgel, amit egy jólnevelt tudósításban nyomban le is írnánk. De az összes suta felolvasást, úgy hiszem, felülmúlta az Országos Tudományos Diákköri Tanács elnökének szabad és felvilágosult elbeszélése, ami, bizony isten, engem egész elérzékenyített, és teljesen meggyőzött afelől, ha eddig nem hajlottam volna rá amúgy is, hogy a kultúra, azon belül is a művelődés vihet előre egy országot és annak társadalmát.
Az emelkedett szónoklat után pedig könnyed, szórakoztató musical-összeállítást kínált a székesfehérvári színház, mint mondtam, a maga nemében nem éppen utolsó társulata. Mondom: mintha nem élnénk egyazon világban. Mert ahhoz is bátorság kell, hogy egy csupa bölcsész társaság elé olyan átkötő mondatokkal lépjen az erősen dekoltált műsorvezető, hogy „a Rómeo és Júlia a világirodalom legszebb és legtragikusabb drámája”. Az irodalmi tagozatoknak kéretik figyelni. Vagy a Jekyll és Hyde kapcsán mosolyogva tegye fel a költői kérdést, hogy „hol is húzódnak a jó és a rossz határai”. Filozófiai szekció, figyelem. De kedvencünk mégis az, mikor Evita Perón (történészek!) kapcsán arról elmélkedhettünk, hogy „néha egy nő is lehet olyan erős, mint egy férfi” (feministák!). Ahogy azt a képet sem fogjuk soha elfelejteni, ahogy az első sorban ülő kedvenc professzorunk arcára vetül a színpadról túlcsorduló neonfény.
Hiszen ha a magát könyvtárpolchoz láncoló prométeuszi értelmiség végső feladata mégis az, hogy a kultúra művelésén keresztül valóban többet tudjon felmutatni, mint okos elméletek önértékét, és ne csak megfigyelője, de alakítója is legyen világának, akkor a 2007-es humán OTDK megnyitója szelíd erőszakával bebizonyította, hogy a bölcsészettudomány már rég elszigetelődött világképünk azon részétől, amely a társadalom lakói többségének otthonos nyugalmat ad. S hogy kinek kéne megtenni az első lépést, hogy a két oldal közeledni kezdjen egymáshoz, vagy hogy ki a hibás ebben az egészben, nos, az már tényleg részlétkérdés.

Turi Tímea