Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Költőt nem nagyon érhet nagyobb csapás, mint hogy bedobozolják. Juhász Gyula a tragikus sorsú poéta. Hasonló méretű csapás, ha korszakolják, és ezeknél már csak az a rosszabb, ha a szorgalmas magyartanárnők nem láttatnak mást, csak e skatulyát és benne azt a néhány, életrajzi tényekkel föliratozott szakaszt.

Amikor bele-belenéztem a gyerekeim tankönyveibe, s megpróbáltam kapaszkodót találni ahhoz, hogy valami emberire is fel tudjam hívni a figyelmet, jobbára ennek az „emberinek” a papírízű leírására leltem, s úgy éreztem, épp most pottyant ki a magyarkönyvből maga az ember. Az átkosban minden szerzőt az alapján mértek, hogy mennyire fedi le mondandójával a korszak legütőképesebbnek hitt baloldali gondolkodóinak üzenetét. Mára ez átlényegült az irodalomelméleti szubsztanciákba, holott szerzőnk nagy valószínűséggel nem csinált mást, csak élt, és ezáltal tapasztalatokat gyűjtött.

A kiegyezéstől a leszalámizásig eltelt nyolc évtizedben a jeles szerzők (valamint a kevésbé jelesek, a szorgosak és a dilettánsok) szinte kivétel nélkül füstös redakciókban és még füstösebb kávéházakban élték életüket. Tapasztalatra, ami erre a korra az ihlet helyét vette át, a korzón, a bíróságon, a színházban, a kuplerájban, a súlyos házi könyvtárban és mindenek előtt bor mellett tettek szert. Mert a bor egy bizonyos pontig segíti az éleslátást, onnantól pedig a legjótékonyabb homályt bocsátja a vizsgált tárgyra: legyen az metafora, társadalmi konfliktus vagy nő.

Nos, az a bizonyos tragikus sors. Akit ő megszeretett, az nagyjából biztos lehetett abban, hogy kettőjük közül valamelyikük önkezével vet véget az életének, vagy legalábbis alapos kísérletet tesz rá. Juhász Gyula magányos, depressziós alkat volt, aki épp e veszteségtudat miatt érezte magát otthon a szomorúságban és a meg nem értettségben. Ez még önmagában nem lett volna elegendő muníció ahhoz, hogy feljusson a magyar líra csúcsára – kellett még a zsenialitás is.

Az Anna örök a legszebb magyar nyelven írt versek egyike, maga a tökély, a szabály, a mérték. Csak hát ott van Anna, a nagyváradi segédszínésznő, aki azért nem érti meg a költő közeledését, mert az az ő kicsinyesen földhöz ragadt befogadóképessége fölött lebeg, illetve suhan el. Gondolom, egy 17-18 éves magyar ajkú gyerek megérthetné, hogy mi itt a probléma, ha őszintén beszélnénk róla. Sárvári Anna egy nem túl ápolt, egyáltalán nem művelt, sok férfikar által ölelt, dagadt kis nő volt. A vonzalom alapja tehát nem a nő, hanem maga a vonzalom volt – a mágnes akkor is mágnes, ha nincs a közelben vasreszelék.

Szóval ennek a szerelemnek a beteljesülés lett volna a tragédiája – hiába akarják belénk beszélni az ellenkezőjét a tankönyvírók. A mánia teljesült itt be, irodalomtörténeti értelemben igen szerencsésen. Már az első Annához írott műben (Régi szerelmes vers) ott van a jóval későbbi Anna örök színvilága: a kék és a szalmasárga.

Nem tudni, mit gondolhatott és érezhetett élete utolsó nyolc esztendejében, amikor már alig-alig írt, súlyos gyógyszerekkel tartották meg a létezés peremén, és oly erősen magára zárta tudata ajtaját, hogy amögül – a barátainak köszönhetően megjelent – utolsó verseskötetéért sem nyúlt ki.

Hihetetlen tehetség, elképesztően gazdag stilisztikai készlettár, hol impresszionista, hol barokk színvilág („A fény arannyal öntözi még / A szőke akác levelét”) jellemezte. Írt verset Ady stílusában – és költő kollégái sokáig nem leplezték le. Barátja volt Babits, ő mutatta be József Attilát, sőt az ifjú zseni első kötete elé még rövid méltatást is írt. Nagyváradi korszakának köszönhetően – amidőn nem minden perc telt el Anna lábnyomának nézésével – összebarátkozott Dutkával és Tabéryval, akikről sajnos ma keveset hallunk.

„Háború és béke váltakoztak / És jött és ment nemzetek sora, / Nyarak búzát, telek havat hoztak, / ő csak nézett, a Fiát karolva: / Magyarok Asszonya.” A fekete Mária című verset az alsóvárosi ferences templomban őrzött képhez, s talán az annak tükrében megjelenő önmagához írta. Tizenhét éves volt, amikor otthagyta az egyházi iskolát, majd többször is tanított piarista és premontrei fenntartású intézményben.

Szomorú istenkereső volt, e téren Ady utódja, aki talán azért is lett a tájköltészet egyik igazi óriása, mert a fákban, a felhőkben, az avarban kereste a Teremtőt.

Önmagát.