Amikor legutóbb Ukrajnában jártam, a határig elém jött az egyik vendéglátóm, aki fölvezető autójával rutinosan kerülgette a tankcsapdának beillő kátyúkat. Hálás voltam neki, ahogy lepillantottam az úttestbe szervült aknatölcsérekre, majd akkor is, amikor figyelmeztetett, hogy helyi bort ne, csak megbízható vodkát igyak. Joseph Blatter FIFA-elnök minden bizonnyal repülővel érkezett, francia pezsgőt kortyolt, s légpárnás autóval hozták-vitték. Másként nem tudom elképzelni, hogyan jelenthette ki a 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokság pályázataival kapcsolatban, hogy az ukrán-lengyel anyag minden szempontból igen jól áll.
Sajnálatos ugyanakkor, hogy ezt a kijelentést egy hónappal Platini tragikus végű postabontása előtt úgy söpörtük a szőnyeg alá, mint az euró bevezetésének kérdését. Így aztán rendesen be is csaptuk magunkat. Ugye emlékeznek? A Nemzeti Sportban egy kolumnán keresztül magyarázták, hogy Blatter csak udvariaskodott, s ha nálunk jár, a mi pályázatunkat minősítette volna a legígéretesebbnek, sőt nyilatkozatával kapcsolatban még az MTI is pontosított. Micsoda világ!
De Blatter Lengyelországban és Ukrajnában járt, az Eb-pályázat marketingeseményévé avanzsált Puskás-temetésről pedig meglehetett a véleménye.
Olyan emberrel még nem találkoztam, aki végigolvasta volna a 13 ezer oldalas horvát-magyar pályázati anyagot, de beszéltem már olyannal, aki végigkövette magát a pályázási folyamatot. Tőle tudom, hogy az előző két kandidáló anyaghoz kísértetiesen hasonlított a mostani mondandónk: „ha nem is sikerülne nyernünk, a beígért fejlesztéseket egytől egyig elvégezzük.” Emlékezzünk, 2004-re az osztrákokkal, 2008-ra egy szál magunkban pályáztunk, s mindkétszer megígértünk egy világszínvonalú Puskás Ferenc Stadiont, három-négy vadonatúj vidéki arénát, több ezer ötcsillagos szállodai szobát és néhány száz kilométer autópályát.
Tudjuk, hogy mit tartottunk be.
A magyar politikai elit, amelyről a SZEGY előző számában már értekeztem egy sort, újra és újra megfeledkezik arról, hogy nem a szöveg előadásának módja, hanem az üzenet tartalma az érdekes. Különösen hosszú távon – és külföldi hallgatóság számára. A hazai befogadót ugyanis meg tudja dolgozni a szégyenszemre közszolgálatinak nevezett média és a vele szövetséges, érdekközpontú kereskedelmi sajtó, de a külföldi inkább a saját szemének-fülének hisz.
Azt persze nem kerülhetjük ki, hogy Ukrajna valóban jóval gyengébb infrastrukturával rendelkezik, mint mi. Így aztán könnyen hajlunk arra, hogy a döntéshozók nemcsak a szemüknek és a fülüknek, hanem a zsebüknek is hittek. A labdarúgó-Eb az olimpia és a foci-világbajnokság után a harmadik legnagyobb sportvállalkozás, és ez még akkor is igaz, ha az atlétikai vb-n több nemzet és jóval több sportoló képviselteti magát. Ez utóbbit ugyanis egyetlen város egyetlen stadionjában rendezik, s mindenestül maximum két hétig tart.
Nos, egy ilyen szintű rendezvény, lásd Portugália, hatalmas lökést ad a rendező ország gazdaságának, de még a politikai elit belső megítélésének is. Argentínában az 1978-as vb előtt a végletekig fokozódott a belső feszültség, a tornagyőzelem után viszont Videla tábornok, a diktátor nyugodtan kiállhatott az ünneplő milliók elé. Mussolini 1938-ban fekete inges armadával vetette magát körbe a dísztribünön, s az 1954-es svájci vb-n is az a csapat nyert, melynek országát a második világháború után időszerű volt szalonképessé tenni, hogy létrejöhessen a NATO. Ne feledjük, hogy a német himnuszt itt, a sáros berni pályán húzták el idegen földön először azóta, hogy lezárult a második világégés.
1954-ben a csoportkör után, a legjobb nyolc között egy szállodai szobában, titokban „sorsolták” ki egymásnak az ellenfeleket. Így kaptuk meg előbb Brazíliát, majd Uruguayt, az előző vb döntőseit.
Ha az Uruguay-Anglia mérkőzésen az európai csapat nyert volna, akkor a mieink az 1953 őszén és 1954 tavaszán kétszer nagyon elvert (6:3 – London, 7:1 – Budapest), ezért ellenünk önbizalomhiánnyal föllépő angolokkal „játszadoztak” volna a döntőbe jutásért. Ezt elkerülendő a játékvezető-bizottság azt a bécsi Steinert jelölte, aki a 4:2-re hozott uruguayi győzelem után fél évre Dél-Amerikába szerződött, ott 3.000 német márkának megfelelo fizetést, havi tíz meccset és találkozónkként 150 márka prémiumot kapott. Ezt az információt a párizsi Le Monde Diplamatique különszámában tették közzé az 1998-as franciaországi világbajnokság előtt.
Blatterék folyószámlájáról majd három évtized múlva tudunk meg valamit. A döntéshozók mindenesetre titkosan határoztak. Csak annyit lehet tudni, hogy az UEFA 13 végrehajtó bizottsági tagja közül 5 egyben a FIFA hasonló szervezetében is ott ül, valamint azt, hogy Platini, a Blatter-kreatúra UEFA-elnök nem vett részt a szavazáson. Ő, akit a Juventus sztárjaként olaszbarátnak vélelmezhettünk, mosta kezeit, s különben is a 8:4:0 önmagáért beszélt.
Van-e tanulság?
Figyeljük Blatter mozgását, vagy még inkább: ne ígérgessünk.
Dlusztus Imre