A tavaszi félévek sajátossága, hogy az egyetemi hallgató hetében megszaporodnak a szünnapok. Sőt, egy elmaradt keddi vagy csütörtöki nap alkalmat adhat egész kis szabadságok megtételére. Ekkor bevásárlótúrákat, mozizásokat szervezhetünk, vagy egyszerűen csak átadhatjuk magunkat a semmittevés együgyű örömének.
Múlt hét szerdáján a bölcsészkaron több alkalomból is szünetelt a tanítás, a plakátok tanúsága szerint sportnap volt, és ennek megfelelően magunk is láttunk némi bográcsos mozgolódást az egyetem környékén. A munkaszünet nyomósabb oka azonban a Kari Tudományos Nap volt, elit délelőtti és műhelyigényű délutáni bemutatókkal. „Az erre a napra elrendelt dékáni szünet lehetővé teszi, hogy minél többen látogassák az előadásokat” – olvashatjuk a Kari Kurírban, mielőtt a délután egy részében magunk is nekivágnánk az Egyetem utca jól ismert elvarázsolt kastélyának, már csak úgy kíváncsiságból is. Ugyanis mi más lehetne egy ilyen kvázi konferencia lényege, minthogy a tudományköziség gyakorlati megvalósulásaként párbeszédet létesítsen különböző gondolkodásmódok között? Ennek némileg persze ellentmond az eloadásoknak az intézetek, illetve tanszékek szerinti csoportosítása, de ne legyünk nagy igényűek. Ám nem csak az lehet meglepő, hogy az elrendelt szabadidő ellenére igen gyér, na jó, családias érdeklődést tapasztaltunk az általunk látogatott szekción, hanem hogy ezek az előadások mennyire süketek tudtak lenni egymásra. A bölcsészettudományok nagy része mintha csak úgy tudna szembenézni társadalmi legitimációjának egyre erőteljesebb megingásával, hogy védekező analógiák gyártásába, esetleg ismeretlen elméletek megalapozatlan támadásába kezd. Minden tudomány vak azonban, amely nem lát túl önnön határain, elkábulva az olvasott papírlapok nyomdaszagától, bezárkózva előítéleteinek magányába. Így a párbeszéd-képtelenség dühös felismerése zárta a napot, amelyet a gondolatok megoszthatóságának kellett volna uralnia. Úgy hagytuk el a tudás épületét, hogy ennél még a semmittevés is hasznosabb lett volna.
Turi Tímea