Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„A népszavazást – bár elméletileg szakpolitikai ügynek indult – sokkal inkább társadalompolitikai állásfoglalásnak kell tekinteni. Az igenek nagy győzelmével az emberek kimondták, hogy az oktatást és az egészségügyet közfeladatnak tartják, az állam ezekről a területekről nem vonulhat ki” – írja Horányi Özséb a Népszabadság március 10-i számában.

Igaza van.

A politikai elitnek sürgősen és nagyon mélyen el kell gondolkodnia azon, hogy miként lehetne megállapodniuk önmagukban és a magyar társadalommal az ország működésének alapkérdéseiben. Ilyenekre gondolok: mi a feladata a közoktatásnak, a szakképzésnek és a felsőoktatásnak? Hogyan legyünk hatékonyak az egészségügyi prevencióban? Konkrétan mi a feladata az államnak, az önkormányzatnak és az iskolának az egészséges életmódra történő nevelésben? Miként használható fel a leggazdaságosabban az egészségügyben felhalmozott közvagyon? Mi az állam feladata abban, hogy a hazai cigányság ne segélyekre ácsingózó, a többséget pumpoló, a drága börtönöket megtöltő, élősdi tömeg legyen, hanem a munkamegosztásban önmagának feladatot kereső nemzettárs? Hogyan adjon tisztes megélhetést a vidéknek és ehető élelmiszert az országnak a magyar mezőgazdaság? Hogyan tehető a világpiacon versenyképessé hazánk talán egyetlen kitörési pontja, a gyógyászatra, gasztronómiára, borra, vadászatra és konferenciákra épülő beutazó turizmus?

A politikai osztálynak óriási a felelőssége és az adóssága ezekben az ügyekben. A nép szavazott, és azt mondta, hogy tessék ezekre a kérdésekre értelmesen válaszolni. Tessék dolgozni, és tessék befejezni a közvagyon kiárusításával megszerzett bevételek újraelosztásának unalmas, buta és felelőtlen technológiáját. És tessék befejezni „az állam rossz tulajdonos” szlogen szajkózását.

A nép azt mondta, torkig van az ultraliberális megoldásokkal.

Norvégiában annak idején népszavazást tartottak arról, hogy miként őrizzék meg az olajkincsből származó közvagyont. A nép azt mondta, két évtizedig töltögessék a nemzeti malacperselyt, aztán majd döntenek a folytatásról. Letelt a húsz év, újra véleményt formált a nép. Ne nyúljunk hozzá a pénzünkhöz, jó lesz az majd akkor, ha elfogy az olaj. Az állam meg fialtassa jól a pénzt, legyenek jó útjaink, iskoláink, kórházaink. Mondták a norvégok, bölcsen.

Németországban a magas színvonalú egészségügyi alapellátásért az állam vállal garanciát, és minden egyéb, emeltebb szintű szolgáltatásra vállalkoznak a magánbiztosítók. Abban az országban kiválóan működik az állami tulajdonban lévő Bundesbahn és a Bundespost, a vasutat pedig fejlesztik csakúgy, mint Franciaországban. Borissza barátainknál az állam magára vállalja az áram- és a gázszolgáltatás felelősségét: a párizsi kormány igen jól megfizetett, nagyon jól képzett menedzserekre bízza az energiaellátást. Működésének színvonalát mi sem bizonyítja jobban, hogy hazánk ezen szektorát javarészt a francia állam „privatizálta” – nyilván azért, mert „az állam rossz gazda”.

S hogy mennyire nem utópisztikus dolog elvárni egy állami menedzsertől a kapitalista mentalitást, azt jól mutatja, milyen kíméletlen ár- és vagyonpolitikát tudnak folytatni ezek a derék franciák – nálunk.

Csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy mi is Magyarország érdeke. És hogy nekünk (értelmiséginek, döntéshozónak, elitnek – kinek mi tetszik) kizárólag erre kell tekintettel lennünk. Ami például engem illet, nem érdekel a holland egészségügyi modell, de még a cseh kísérlet sem. Csak az, hogy az állam - miután beszedte tőlem a rávalót - a kor színvonalának megfelelően gondoskodjon rólam. Az orvos gyógyítás közben (és helyett) ne panaszkodjon az egészségügyre, az ápoló személyzet serényen tegye a dolgát, és a minisztérium ne pótcselekedje tele széfekkel a kórtermeket, hanem biztosítson mindenkinek egy szekrényt kulccsal.

Ipari vállalkozások vezetői mondják, hogy nem kapnak jó szakembert. Ma Magyarországon gyakorlatilag megszűnőben van a szakemberképzés, nincs átmenet, nincs technológiai kapocs a segédmunkás szintjét tudó „szakmunkás” és a mérnök között. Megszüntettük a technikusképzést, így a gyártásszervezést vagy alul-, vagy túlképzett alkalmazott végzi országszerte. De lesz fényvisszaverős, a sarkon irányjelzőt használó, érintésre doromboló tábla az iskolákban.

A pedagógusi pályán majd nem azt nézik, hogy alkalmas-e a jelölt a tudás szeretetteljes átadására, hanem azt, hogy milyen szinten képes elsajátítani az oktatástechnika gyermek- és oktatásellenes vívmányait. Marx forog a sírjában: a gyereket a pedagógus, a tanárt a tanuló idegeníti el – egy villogó tábla segítségével. Lássuk be, már az írásvetítő is a gyerek és a tanár közé állt, és mondjuk ki bátran azt, amit gondolunk: az iskolákba személyiségeket, kisugárzó egyéniségeket, szeretni tudó embereket kell bevinni, és nem gépeket!

Ez az igazi közfeladat.

És ez nem politika.