Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Csíkszeredán a jégkorongmérkőzések előtt és után a helyi publikum igaz szívvel, gyakran a könnyeivel is küszködve el szokta énekelni a székely himnuszt. Van internetes portál, aminek segítségével átélhető, milyen hátborzongató élmény az, amikor a Steaua Bucuresti csapata elleni győztes rangadó végén több ezer torokban vált át a „szép volt, fiúk" rigmusa a „maroknyi székely" fordulatra.

Külön szépsége az ismétlődő történetnek, hogy a szlovákiai szlovákokkal megerősített csíki csapat erdélyi magyarokkal izmosított bukaresti gárdával csap össze a román bajnoki döntőkön, ahol a jégen leginkább magyarul tesznek oda egymásnak a sportemberek. Szemtanúk mesélik, hogy a jégcsarnokhoz bekanyarodó Steaua-buszt fegyelmezett helyi szurkolótábor várja: kezükben magyar, Árpád-sávos történelmi, valamint csíki zászló leng, és csakis a magyarokat, székelyeket éltető rigmusok hangzanak el.

A román hadsereg kiváltságos klubcsapatának játékosai lehajtott fejjel szaladnak be az öltözőbe, s alig várják, hogy túl legyenek ezeken a mámoros órákon. A történet másik szépséges bája az, hogy a román jégkorong-válogatott keretének háromnegyede magyar ajkú, mint ahogy a Trianon utáni években csak azért szerepelt román anyanyelvű játékos a román labdarúgó-válogatottban, hogy valakin jól mutasson a csapatkapitányi karszalag.

Még a múlt század ötvenes éveiben is magyar és szász fiatalok játszottak Románia nemzeti labdarúgó-válogatottjában, s a dolgok külön pikantériája abban teljesedett ki, hogy a hét Nunweiller testvér közül egyszerre olykor négyen is a román válogatottban játszottak, s az öltözőben anyanyelvükön, magyarul beszéltek a többi magyar származású fiatallal.

Nemrég fejeződött be a németországi kézilabda-világbajnokság, ahol nemzeti csapatunk hősies hozzáállással a kilencedik helyen végzett. A kapuban a Szerbiából honosított, Szegeden védő Puljezevics Nenaddal, akinek a teljesítménye előtt le a kalappal. A másik nagyon jól teljesítő, már-már hősiesen helyt álló játékosunk a kubai születésű Diáz Ivo volt.

A szereplésünket értékelő írások minden részletkérdésre kitértek, csak épp azt nem taglalták, hogy a magyar férfi kézilabda csaknem katasztrofális állapotban van. A legjobb itthon szereplő játékosok egy része (Mezei vagy Rosta) már kikopott a válogatható korból, lévén 35 évnél is idősebb, a tehetségesek még nem értek be, alig huszonévesek, a szintes derékhad fele pedig külföldi útlevéllel rendelkezik. A Veszprém 17-es keretében 8, a Pick Szegedében 10 magyart találunk, s ilyenkor még pontosítani is kell, mert egy részük nem magyarországi magyar, a külföldiek pedig kezdők, a hazaiak viszont többnyire perememberek.

Minél tovább elemezzük a helyzetet, annál világosabbá válik, hogy a honi kézilabdás utánpótlás-nevelés hasonlóan nagy gondokkal küszködik, mint két-három évtizeddel ezelőtt a magyar labdarúgás. Ebből pedig az következhet, hogy a világ élvonalában lévő magyar kézilabda egyszer csak lezuhan a második vonalba, s onnan egyenes út vezet a senkit sem érdeklő harmadikba, ahonnan, lásd magyar foci, szinte képtelenség a visszatérés.

A Veszprém nemzetközi brigádja és a szerb kézilabdára alapozó Pick Szeged egészen pontosan mutatja be a gondokat. A legutóbbi egy évtizedben a válogatottunkban minden magyar tehetségre jutott egy honosított ász. Ha csak az Európa-klasszisokat nézzük:  Bartók Csaba, Pérez Carlos, Ivo Diáz, Ilyés Ferenc, Nenad Puljezevics és a tragikus körülmények között elhunyt Hernandez nem a magyar kézilabdaműhelyek „terméke", s velük szemben az Iváncsik testvérek, Császár Gábor, Nagy László, Buday Dániel vagy Gál Gyula csupán csak azt bizonyítják, hogy a versenyközeg képes a felszínre hozni jó játékosokat.

De. A közeget Veszprémben és Szegeden is a külhoni ászok formálják. Dzomba, Stochl, a Szerbiából átjött Bajusz Sándor és Sterbik Árpád vagy Kiril Lazarov nélkül ez a miliő egészen más minőséget kapott volna. S ha már itt tartunk: a délvidéki Sterbik rövidesen spanyol, a macedón Lazarov pedig magyar állampolgár és válogatott lehet. Árpi azt mondja, hogy bár rendelkezik magyar útlevéllel is, a saját életét magának kell igazgatnia, s ha úgy adódik, szívesen lép föl spanyolként a pekingi olimpián. Micsoda válasz Nenad Puljezevics honosítására!

A jó Kiril pedig úgy érvel, hogy a magyar államfő gyors döntésétől teszi függővé, melyik nemzeti himnusz elhangzásakor teszi tenyerét a szívére. Lehet magyar, talán német, esetleg spanyol – úgy tűnik, mindegy neki.

Hát nekem nem.

Esterházy Péter mesélte, sohasem akarta elhinni, hogy az ő botlábú öccsét, Marcit mennyire szeretik a görögök. Aztán egyszer egy sikeres magyar válogatottbeli meccs után, amikor Márton gólt is lőtt, együtt szálltak le Athénban. Ötezer őrjöngő görög várta a botlábú magyart, áttörték a kordont, és a vállukon vitték el a kocsijáig. Sőt, amikor megtudták, hogy a mi szeretett írónk az édestestvér, akkor őt is vállára vette a nép.

Péter ekkor értette meg, mit jelent sztárnak lenni.

De a lelkesült görögök egy pillanatig sem gondolták, hogy Marcinak helye lenne a nemzeti válogatottjukban.