Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Könnyű tollal úgy fogalmaz az ember, hogy finom bája volt a lakiteleki sátor állításának. Amikor kiderült, hogy hol is lesz a hosszú hónapok óta tervezett rendszerváltó (új kiegyezést vagy új közmegegyezést sürgető) összejövetel, a politikai rendőrség hihetetlen aktivitással hálózta be a területet, és akkora zajt csapott, hogy minden érintett azt hihette: önmagát is le akarja leplezni a háromperhárom.
Húsz éve történt a többek között az MDF megalakulásához is vezető találkozó, ez a mostani írás egyik apropója. A másikról később.

1987 őszén még nem lehetett biztosan tudni, hogy mire megy ki a nagy történelmi játék. A szereplők védettek is voltak, meg nem is: a második nyilvánosság olykor erőteljesebb oltalmat jelentett a gumibottól, mint a nyilvános helyen elkövetett rossz mondat. A Hazafias Népfront akkori vezetőjéről, Pozsgay Imréről sem lehetett tudni, hogy vele vagy nélküle célszerűbb átharapni a gordiuszi csomó torkát.

Szóval nagy volt a zűrzavar.
Én például Szeged városában lelkesen járogattam titkos találkozókra szép és kevésbé elegáns polgári otthonokba, ahol az volt a téma, hogy szóba kell-e még állni ezekkel. Néha pestiek is érkeztek, és kérdezték, nem tudnánk-e egy biztonságos tanyát, ahol meg lehetne tartani ezt a rendszerváltó fórumot. Tibor barátom, aki fölajánlotta csengelei tanyáját, nem is gondolhatta akkor, hogy földjeinek egy részét nemsokára a világ legdrágább autópályája viszi el, munkaviszonyát pedig az akkori KISZ-vezérből lett kiadótulajdonos fogja megszüntetni.
Asszonyának volt annyi realitásérzéke, hogy Tiborunkat lebeszélte a házigazdai szerepről, így került a rendezvény egy lukkal odébbra, Lakitelekre. Sok érdekes randevú helyszíne lett Lezsákék otthonának udvara. Egyik kollégám félve ment oda: mi lesz, ha a közismerten vonalas főnöke megtudja, hogy hol is járt. Aztán a helyszín embersűrűjében megpillantotta a főnökét, aki egy közismerten ellenzéki írónak, egykori ötvenhatos elítéltnek lapogatta a vállát, és a nagy zavarban azonnal átalakult a főnök-beosztotti viszony.

Én három nappal a sátoros ünnep után jártam Lezsák Sándornál. A Fiatal Írók József Attila Köréből (akkor FIJAK, ma JAK) ismertük egymást, kéziratokról beszélgettünk. Szegény, pályakezdő újságíró lévén egyik kollégámtól kölcsönöztem autót, aki a nemrég kikért történeti hivatali papírjaiból tudta meg, hogy merre járt az autója.
Lezsákék kedvesen fogadtak, az asszony gyönyörű piros almákat rakott az asztalra. Kétpercenként autó húzott el a dűlőúton az ablak alatt, mégpedig úgy, hogy közeledvén a kanyaródónál mindig fölvillantotta a reflektorát. "Rendőrök. Ezt csinálják immár két hete" - kommentálta Lezsák tanító úr a fényes eseményeket.
A közrendőrök is aktívak, nyugtattam meg magam. El is kísértek a megyehatárig, otthon pedig mélyen hallgattam arról, kinél tettem tisztelgő látogatást. Lezsák mesélte, a nagy nap előtt megszállták a környéket a villanyszerelők. Az utcai villanyoszlopokra alig álcázott lehallgató tányérokat raktak föl. Ezen aztán jót derültek az egybegyűltek, mert a hatalmas esőben, a biztonsági okokból felállított, majd a rendezvénynek otthont adó sátorban olykor egymás szavát sem értették. Volt is gond az összejövetelt lezáró közös nyilatkozattal.
A hatalomnak az eredeti példány kellett, s mivel az ellenőrzésük alatt állt az egész magyar sajtó, nem tartottak az itthoni publikálástól - a külföldre történő kijuttatást kellett megakadályozniuk. A Szabad Európa Rádiótól tartott akkoriban a legjobban a rendszer, és e képzeletbeli dobogó második fokán állt az Amerika Hangja. Amikor Lezsáknál jártam, már tudta, hogy a fórumra hazatérő és onnan repülőfordultával távozó Püski Sándort alsógatyára vetkőztették Ferihegyen - mindhiába.
Érdekes a történetben, hogy Lezsákék ugyanúgy elástak egy példányt, mint annak idején a Konrád-Szelényi szerzőőpáros "Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" című, titokban írt munkából. Konrád maga ott volt, de a később SZDSZ-szé fejlődött hálózatosok nem vettek részt a lakiteleki fórumon, ezzel együtt le kell szögeznünk, hogy nem ártana leásni a közös mélyig.
Megtudni, hogy hol veszett el a rendszerváltás, vagy legalább azt, hogy ha már ez a dolog formailag rendszerváltásnak tűnik, akkor miért maradt ki belőle a morális tartalom.
Akik ott voltak, többségükben az erkölcsi megújulást legalább olyan fontosnak tartották, mint a demokratikus intézményrendszer kiépítésének igényét. Lehet, naivak voltak. Lehet, mi is naivak vagyunk, ha innen akarjuk nézni az eltelt két évtizedet…
És hát jöjjön a másik beígért apropó! Az évfordulóra megjelent kollégánk, Pintér M. Lajos Ellenzékben 1968-1987 című könyve, ami a sátorverésig tartó út alapozóit, szellemi előőzményeit mutatja be. Ezzel az alapos munkával is az a gond, hogy megolvasván az ember újra és újra a történet morális oldalára kezd gondolni.
Úgy látszik, már ennyi az idő.