Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2008

2. szám - 2008. február 4.

Fókusz

Szavakrul

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Nem szívesen beszél az ember olyan dolgokról, amelyekről nélküle is beszélnek épp eleget, de vannak esetek, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Sokan elmondták már sokféleképpen, miért tekinthető enyhe kifejezéssel is visszásnak az, hogy Melocco Miklós veszprémi '56-os emlékművén a „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem” Radnóti-versrészletben kicserélte a csecsszopó szót csecsemőre. A szobrász állítása szerint a mennyországban majd megbeszéli ezt a költővel, aki egyébként, érdemes belegondolni, meg se érhette 1956-ot.
Emlékszünk a jelenetre, amikor Tartuffe arra kéri a hetyke szobalányt, Dorine-t, hogy födje be keblét, ne kísértse? Dorine válasza igen lehűtő: „Csak ennyi kell, s az úr már kísértésbe jön?” De miért maradnánk meg egy szobrászember pszichoanalitikus elemzésénél, ha sokkal több lehetőség rejlik ebben a verstant, szerzői jogokat és a nyelvi változatokat egyaránt semmibe vevő kéretlen cenzúra gesztusában?
Szerény javaslatom szerint ugyanis ha elfogadjuk Melocco érvelését, és a bármilyen szempontból szerintünk bemocskolt szavakat kidobjuk a kukába, magyar irodalmunk nagy részét kéretik átíratni. Már csak a politikai korrektség jegyében is. Szeretném kezdeményezni, hogy Vörösmarty A vén cigány című versét cseréljük ki már az iskolai szöveggyűjteményekben is A vén romára. Arany Az örök zsidóját pedig emlegessük ezentúl Az örök izraelitaként.
Ugye milyen abszurd? A szavak jelentése nem csak változhat az idők során, de be kell látnunk, hogy különböző emberek egy időben másképp is használhatják őket. Másoktól függetlenül tehát nekünk is jogunkban áll azt a kedvünkre szánkra venni. Régi szavaink, régi verseink pedig szintén az anyanyelvünkhöz tartoznak, amit, akárhogy is nézzük, az anyatejjel együtt szívtunk magunkba.

Turi Tímea