2020. augusztus 5., szerda English version
Archívum  --  2007  --  4. szám - 2007. február 26.  --  Fókusz
Ha már Mórról beszél mindenki, én is ezt teszem, de szívesebben szólnék az ezerjóról, erről a csodálatos hungaricumról, mint a botrányról. Amiként Tokajhoz a furmint, Somlóhoz a juhfark, Villányhoz a portugieser, úgy tartozik Mórhoz az ezerjó.
Ezt a különlegességet, igen szűk szívvel, tíz évvel ezelőtt az államilag minősített és szaporításra engedélyezett szőlőfajták sorában csupán a választékbővítők közé sorolták. Ha a leírásokat böngésszük, még az elkötelezett borszakírók is mérsékelt illatú és zamatú, közepes extrakttartalmú borról szólnak. Megjegyzik ugyan, hogy a móri jól érlelhető, valamint, hogy savhangsúlyos is, de mintha a sorokat vezető kéz ekkor letenné a tollat, és legyintene egyet.
Tiltakozásomat szeretném bejelenteni. A legutóbbi ezerjó fajtaversenyeken, amiket hagyományosan őshazájában, Móron rendeznek meg, a legjobban a soltvadkerti Frittmann borászat szerepelt. A két legutóbbit a száraz kategóriában megnyerte, így egyértelművé tette, hogy a kunsági löszös homok is lehet e szép fajta otthona. Már-már olyan ez, mintha a Dél-Balatonon teremne vastag, almás-diós ízjegyekben pompázó furmint, vagy ha Mátraalján születne férfias, karcos, hosszú gerincű juhfark.
De mégsem olyan. Az ezerjó ugyanis régi, kipróbált fajta az Alföldön, s mert bőtermő, be is vonták a nagyüzemi borkészítésbe. Így aztán elveszítette jellegét: a mennyiségi mutatóit és jó savait tömegborok előállításának szolgálatába állították. Hogy érthető legyek: a régi, rövidnyakú, koronazáras „kövidinkában” (és most írás közben felálltam, meghajoltam, és elnézést kértem a kövidinka szőlőtől) más fajták mellett lehetett nagyobb arányban ezerjó is.
A vadkerti ezerjó azért érhet föl a klasszikusnak mondott mórival, mert készítői nagyon jó érzékkel állították csatasorba a fajta erényeit. A bor DNS-lánca a sav és a cukortartalomból kierjedt alkohol kettős spiráljából épül föl. Ritka a teljes egyensúlyban lévő bor, általában vagy a sav, vagy az alkohol lép előtérbe, de az a szép ebben a művészeti ágban, hogy a borban annak fejlődése során gyakran megváltozhatnak a belső hangsúlyok. Azt kell mondjam, érteni kell a fajta üzenetét, még pontosabban: meg kell hallani azt, hogy a szőlőben mit üzen Isten.
A vadkerti ezerjónál azt üzeni, hogy bátran élj a sav erejével, s erre támaszd rá a kis visszamaradt szénsavval hangsúlyosabbá váló íz- és zamatanyagot. Így lesz ez a zöldesfehéren csillogó bor igazi érték, sok szegedi, köztük számos egyetemi borissza polgár kedvence. Nem szégyellem kijelenteni, hogy bár volt nagy meglepetés, Frittmannék Soltvadkertről helyreállították a fajta tekintélyét.
És hát ott van ez a restaurációs kísérlet a móri ügy kapcsán.
Mert mi is történik? Az igazságszolgáltatás hallgat, mert hallgathat, a rendőrség pedig megpróbálja helyreállítani a tekintélyét. Emlékezzünk, épp kormányváltás alatt volt az ország, amikor nyolc embert lemészároltak egy móri bankfiókban. A leváltás előtt álló országos rendőri vezérkar már, a kinevezésére váró új még nem tudott hatékony utasításokat megfogalmazni. Mint mindig, most is betüremkedett a résbe a politika, s megmondta a szakmának, hogy mit vár el.
Ez a fajta mentalitás azóta is tart, sőt megdöbbentő épségben öröklődött át a kommunista rendszerből. Elegendő itt utalni az olajszőkítős hülyítésre, a Joszip Tot–Kaya Ibrahim-féle maszlagra, a véget érni nem tudó, rendőrtábornokokat partvonalon kívülre kényszerítő Kulcsár-ügyre, vagy a nép igazságos megveretésére. A politika beszól, a rendőrség teljesít, majd magyarázkodik.
Bírósági alkalmazott ismerősöm fogalmazott úgy, hogy „ez az ügy az igazságszolgáltatás rendszerváltás utáni történetének legnagyobb bukása." Jelzem, ez a minősítés fehér asztal mellett hangzott el, s biztos vagyok abban, hogy hasonló tartalmú gondolat nem fog megfogalmazódni hivatalos személytől hivatalos fórumon. A mundért annak kell megvédenie, akinek van: a talárosnak és az egyenruhásnak. A politikusoknak nincs mundérjuk.
A politikus bármit megtehet. Tegnapelőtt gyors eredményt követelt, tegnap megünnepelte a hatékony nyomozást és az igazságos ítéletet, ma pedig hallgatásával minden felelősséget a végrehajtókra hárít, holnap pedig leváltja azt, akinek ez nem tetszik. A politikai elit látványos bukása ez.
A borminősítő versenyeken vak kóstolással állapítják meg a sorrendet. A bírálók csak a fajtát és az évjáratot ismerik, nem tudhatják meg a termőhelyet, és nem ismerhetik a termelőt. Függetlenül, a szakma szabályai szerint döntenek, s a legmagasabb átlagpontszámot elérő bor kapja meg a verseny fődíját.
Én ugyanígy járnék el a politikai programokat illetően. Sorszámozott borítékokban, előre meghatározott terjedelemben juttassák el a választópolgárhoz, hogy mit gondolnak az országról: gazdaságról, egészségügyről, kultúráról, közlekedésről, sportról, nyugdíjról. És mi majd jól bekarikázzuk annak a sorszámát, amelyik a legjobban tetszett.
Lenne nagy meglepetés.
Dlusztus Imre
Bezár