2024. március 28., csütörtök English version
Archívum  --  2007  --  9. szám - 2007. április 23.  --  Hangsúly
Még azt mondják, nem illik
Az egye­te­men jár­va-kel­ve sok­szor el­megy az em­ber tánc­ház­ba in­vi­tá­ló pla­ká­tok, ne­tán tánc­cso­port­ok év ele­ji to­bor­zó pla­kát­ja mel­lett. Ha el­sé­tá­lunk a Mil­len­ni­u­mi ká­vé­ház kö­ze­lé­ben, vagy be­té­ve­dünk a JATE Klub­ba egy-­e­gy kedd es­tén, meg­üt­he­ti a fü­lün­ket a nép­ze­ne, s akar­va-aka­rat­lan meg­érint­het ben­nün­ket egy kis táncházhangu­lat. De mi ez az egész? Mit kap­ha­tunk tő­le? És fő­leg mi min­dent ta­lá­lunk e té­ren Sze­ge­den? Er­re ke­res­sük a vá­laszt ös­­sze­ál­lí­tá­sunk­ban.
Ha tánc­ház után ku­ta­tunk, va­ló­szí­nű­leg va­la­mi­lyen szó­ra­ko­zó­he­lyen (ilyen a Garabon­cz­iás, a Mil­len­ni­u­mi ká­vé­ház vagy időn­ként a JATE Klub) fog­juk meg­ta­lál­ni, ma­nap­ság ugyan­is már nem­igen éri meg ki­bé­rel­ni egy-­e­gy tor­na­ter­met, egész es­té­re ki­fi­zet­ni egy ze­ne­kart. Ahogy Koc­sis­péter Éva, az Al­só­vá­ro­si Kul­túr­ház ve­ze­tő­je mond­ja, a (va­ló­ban nem túl ma­gas) 500 fo­rint kö­rü­li be­lé­pők­ből leg­fel­jebb egy-két ze­nészt tud­ná­nak a szer­ve­zők ki­fi­zet­ni. Ezért ah­hoz, hogy egy­ál­ta­lán ha­von­ta meg­ren­dez­ze­nek egy-­e­gy kon­cer­tet s az azt kö­ve­tő tánc­há­zat (leg­utóbb pél­dá­ul az is­mert Csík ze­ne­kar­ét), ala­pít­vá­nyi se­gít­ség szük­sé­ges. „Kul­tu­rá­lis ve­ze­tő­ként azon­ban igen fon­tos­nak, szin­te egy­faj­ta mis­­szi­ó­nak ér­zem, hogy a né­pi kul­tú­rá­nak is he­lyet ad­junk” - így Koc­sis­péter Éva. „A nagy­já­ból öt­ven­fő­nyi ke­mény tánchá­zlá­to­gató ma­got egye­te­mis­ták és fő­is­ko­lás­ok al­kot­ják. Raj­tuk kí­vül min­dig akad, aki el­lá­to­gat, ám hall­ga­tók a leg­rend­sze­re­sebb ven­dé­gek.”
 
 
Saját nemzeti kultúránk – benne a néptánccal – egyfajta egzotikummá vált, s ezáltal nagyobb figyelmet vonz.
Fotó: Segesvári Csaba
 
Per­sze aki több időt akar a sza­bad­ide­jé­ből nép­tánc­ra ál­doz­ni, meg­te­he­ti: az 1955-ben ala­kult Sze­ged tánc­együt­tes­ben vagy az SZTE ke­re­te­in be­lül mű­kö­dő Bor­i­ca tánc­együt­tes­ben is. Mind­két egye­sü­let sok egye­te­mis­tát tud­hat a ber­ke­in be­lül, ám az át­jár­ha­tó­ság kö­zöt­tük igen ki­csi, és ezek az egye­sü­le­tek nem­igen te­he­tik meg, hogy a nagy­kö­zön­ség fe­lé nyis­sa­nak, s „ama­tő­rö­ket”, ér­dek­lő­dő­ket is be­von­va tánc­há­za­kat szer­vez­ze­nek. En­nek el­ső­sor­ban anya­gi okai van­nak – fej­te­ge­ti a té­má­hoz se­gít­sé­gül hí­vott Var­ga Sán­dor, a sze­ge­di nép­rajz tan­szék ok­ta­tó­ja. Hi­szen az utób­bi idő­ben je­len­tő­sen csök­kent az ilyen együt­te­sek­nek és a mű­vé­sze­ti is­ko­lák­nak já­ró tá­mo­ga­tás ös­­sze­ge, ami­ben az ös­­sze­fo­gás hi­á­nya is köz­re­ját­szott. Ez a kor­szak nem ked­vez an­­nyi­ra a tánc­há­zas kez­de­mé­nye­zé­sek­nek – mond­ja a sok­éves tán­cos múlt­ra vis­­sza­te­kin­tő ok­ta­tó, aki egyéb­ként az ősz­től in­du­ló tánc­ant­ro­po­ló­gia (a tánc­ra irá­nyu­ló el­mé­le­ti ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zó tu­do­mány­ág) szak ve­ze­tő­je is. Ugyan­ak­kor Sze­ged kü­lön­le­ges he­lyet fog­lal el a tánc­élet szem­pont­já­ból Ma­gyar­or­szá­gon. Nem­igen van olyan ma­gyar vá­ros, Bu­da­pes­tet le­szá­mít­va per­sze, amely en­­nyi tánc­há­zat „el tud­na tar­ta­ni”. Az ér­dek­lő­dés ez iránt min­dig a kor­ral, a di­vat­tal vál­to­zik. A ki­lenc­ve­nes évek­ben pél­dá­ul sok­kal ke­vés­bé volt di­va­tos nép­tán­cos­nak len­ni. Ma­nap­ság azon­ban – a glob­al­izá­ció egyik elő­nye! – a hu­szon­éves kor­osz­tály e kul­tú­ra­ré­teg fe­lé is for­dul. Ta­lán fur­csa, de sa­ját nem­ze­ti kul­tú­ránk egy­faj­ta eg­zo­ti­kum­má vált, s ez­ál­tal na­gyobb fi­gyel­met vonz. Ál­ta­lá­ban te­hát ke­ve­sebb az olyan em­ber, aki azért ke­rül el egy tánc­ház­ba, mert oly­an­­nyi­ra kö­tő­dik a né­pi ha­gyo­má­nyok­hoz, vagy mert „nagy ma­gyar em­ber­nek” ér­zi ma­gát. Sok­kal in­kább jel­lem­ző ma már va­la­mi­fé­le kí­ván­csi­ság a kü­lön­le­ges­sé, eg­zo­ti­kus­sá vá­ló né­pi kul­tú­ra, ze­ne, tánc fe­lé. Eb­ben sze­re­pet játsz­hat az is, hogy a ma­gyar­ság­tu­dat ér­té­ke­lé­se kis­sé za­va­ros ma Ma­gyar­or­szá­gon. Nem olyan kön­­nyű meg­ha­tá­roz­ni, mi is tar­to­zik be­le. Per­sze olya­nok is meg­for­dul­nak a sze­ge­di tánc­há­zak­ban, akik nem kö­tőd­nek szo­ro­san eh­hez a tánc­moz­ga­lom­hoz. Ér­de­kes meg­fi­gyel­ni a tánc­ház­ban meg­je­le­nő em­be­re­ket: „a hoz­zá­ér­tő szem kön­­nyen meg­kü­lön­böz­te­ti a tánc­há­zast a tán­cos­tól – más a ha­bi­tu­suk, a vi­sel­ke­dé­sük a tánc­ház­ban” – így az ok­ta­tó.
S hogy mit kap­hat tu­laj­don­kép­pen az a bi­zo­nyos be­té­ve­dő, kí­ván­csi fi­a­tal? Mi az a több­let, ami­hez hoz­zá­jut­hat, ha el­jut egy-­e­gy tánc­ház­ba? Egy szo­kat­lan, az át­la­gos­tól el­té­rő han­gu­lat. A kö­zös­ség együtt lük­te­té­se – vall­ja Var­ga Sán­dor. Aki részt vett már pél­dá­ul egy tánc­há­zi kör­tánc­ban, is­mer­he­ti ezt a han­gu­la­tot. A meg­fe­le­lő for­ma­kinc­­csel ren­del­ke­ző (és a ne­mek kö­zöt­ti kü­lönb­sé­ge­ket is hor­do­zó) tán­cok a szo­ká­sos­tól el­té­rő ér­zel­mi vi­lá­got tár­nak fel az em­ber előt­t; a má­sik meg­érin­té­se, az irá­nyí­tás és irá­nyí­tott­ság em­be­ri vi­szo­nyo­kat, ér­zel­me­ket rejt. És ak­kor még nem be­szél­tünk ar­ról az esz­té­ti­kai több­let­ről, amit év­szá­zad­okon át ér­le­lő­dő, ala­ku­ló tán­ca­ink hor­doz­nak ma­gunk­ban.
A tán­cot nem kell ma­gya­ráz­ni: ha más nem­ze­tek tag­jai lát­ják, ér­tik és él­ve­zik. Va­la­mi, ami egy­szer­re a sa­já­tunk és min­den­kié.
Bezár