Ha táncház után kutatunk, valószínűleg valamilyen szórakozóhelyen (ilyen a Garaboncziás, a Millenniumi kávéház vagy időnként a JATE Klub) fogjuk megtalálni, manapság ugyanis már nemigen éri meg kibérelni egy-egy tornatermet, egész estére kifizetni egy zenekart. Ahogy Kocsispéter Éva, az Alsóvárosi Kultúrház vezetője mondja, a (valóban nem túl magas) 500 forint körüli belépőkből legfeljebb egy-két zenészt tudnának a szervezők kifizetni. Ezért ahhoz, hogy egyáltalán havonta megrendezzenek egy-egy koncertet s az azt követő táncházat (legutóbb például az ismert Csík zenekarét), alapítványi segítség szükséges. „Kulturális vezetőként azonban igen fontosnak, szinte egyfajta missziónak érzem, hogy a népi kultúrának is helyet adjunk” - így Kocsispéter Éva. „A nagyjából ötvenfőnyi kemény táncházlátogató magot egyetemisták és főiskolások alkotják. Rajtuk kívül mindig akad, aki ellátogat, ám hallgatók a legrendszeresebb vendégek.”
Saját nemzeti kultúránk – benne a néptánccal – egyfajta egzotikummá vált, s ezáltal nagyobb figyelmet vonz.
Fotó: Segesvári Csaba
Persze aki több időt akar a szabadidejéből néptáncra áldozni, megteheti: az 1955-ben alakult Szeged táncegyüttesben vagy az SZTE keretein belül működő Borica táncegyüttesben is. Mindkét egyesület sok egyetemistát tudhat a berkein belül, ám az átjárhatóság közöttük igen kicsi, és ezek az egyesületek nemigen tehetik meg, hogy a nagyközönség felé nyissanak, s „amatőröket”, érdeklődőket is bevonva táncházakat szervezzenek. Ennek elsősorban anyagi okai vannak – fejtegeti a témához segítségül hívott Varga Sándor, a szegedi néprajz tanszék oktatója. Hiszen az utóbbi időben jelentősen csökkent az ilyen együtteseknek és a művészeti iskoláknak járó támogatás összege, amiben az összefogás hiánya is közrejátszott. Ez a korszak nem kedvez annyira a táncházas kezdeményezéseknek – mondja a sokéves táncos múltra visszatekintő oktató, aki egyébként az ősztől induló táncantropológia (a táncra irányuló elméleti kutatással foglalkozó tudományág) szak vezetője is. Ugyanakkor Szeged különleges helyet foglal el a táncélet szempontjából Magyarországon. Nemigen van olyan magyar város, Budapestet leszámítva persze, amely ennyi táncházat „el tudna tartani”. Az érdeklődés ez iránt mindig a korral, a divattal változik. A kilencvenes években például sokkal kevésbé volt divatos néptáncosnak lenni. Manapság azonban – a globalizáció egyik előnye! – a huszonéves korosztály e kultúraréteg felé is fordul. Talán furcsa, de saját nemzeti kultúránk egyfajta egzotikummá vált, s ezáltal nagyobb figyelmet vonz. Általában tehát kevesebb az olyan ember, aki azért kerül el egy táncházba, mert olyannyira kötődik a népi hagyományokhoz, vagy mert „nagy magyar embernek” érzi magát. Sokkal inkább jellemző ma már valamiféle kíváncsiság a különlegessé, egzotikussá váló népi kultúra, zene, tánc felé. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a magyarságtudat értékelése kissé zavaros ma Magyarországon. Nem olyan könnyű meghatározni, mi is tartozik bele. Persze olyanok is megfordulnak a szegedi táncházakban, akik nem kötődnek szorosan ehhez a táncmozgalomhoz. Érdekes megfigyelni a táncházban megjelenő embereket: „a hozzáértő szem könnyen megkülönbözteti a táncházast a táncostól – más a habitusuk, a viselkedésük a táncházban” – így az oktató.
S hogy mit kaphat tulajdonképpen az a bizonyos betévedő, kíváncsi fiatal? Mi az a többlet, amihez hozzájuthat, ha eljut egy-egy táncházba? Egy szokatlan, az átlagostól eltérő hangulat. A közösség együtt lüktetése – vallja Varga Sándor. Aki részt vett már például egy táncházi körtáncban, ismerheti ezt a hangulatot. A megfelelő formakinccsel rendelkező (és a nemek közötti különbségeket is hordozó) táncok a szokásostól eltérő érzelmi világot tárnak fel az ember előtt; a másik megérintése, az irányítás és irányítottság emberi viszonyokat, érzelmeket rejt. És akkor még nem beszéltünk arról az esztétikai többletről, amit évszázadokon át érlelődő, alakuló táncaink hordoznak magunkban.
A táncot nem kell magyarázni: ha más nemzetek tagjai látják, értik és élvezik. Valami, ami egyszerre a sajátunk és mindenkié.