„A mozgalom problémája jelenleg egy országos gondban gyökerezik: a táncházaknak helyet biztosító művelődési házak, klubok működtetésével van baj. Rengeteg helyen működik táncház az országban, de ehhez mindig egy lelkes ember vagy társaság szükséges. Ha a megfelelő helyet nem kapják meg, akkor elhalnak a jó kezdeményezésnek is, és a lakosság sem találkozik ezzel a kultúrával. Ugyanakkor a magyar folklórnak bele kell épülnie a hazai művelodés rendszerébe, akár régen a nyelvművelésnek. Ma egy másik veszéllyel is szemben állunk. Napjainkban a fiatalságot úgy általánosan meg kellene tanítani táncolni, énekelni, ez által önmagát kifejezni. Nem kellene megszüntetni például a régi iskolákban a hagyományos tánciskolákat, amik nem népi táncról szólnak, hanem akár keringőről. 800 év szórakoztató táncairól, zenéiről van szó, aminek a mai, mondjuk szüleink táncai csak a folytatásai. Az élő tánckultúra, az tűnhet el teljesen, és az sokkal nagyobb probléma a népiségnél” – Sebő Ferenc, a mozgalom alapítója, a Hagyományok Háza szakmai igazgatója, zenész.
„Az, öregem, hogy a magyar táncot odateszed, és látod az arcát annak az embernek, ahogy felépíti a táncát, hát az megvallja, még azt is, hogy milyen a vércukra, hogy árva gyerek-e vagy pátyolgatták, hogy hány szeretője van, hogy evett-e. Hihetetlen, hogy milyen mélységig fel tudja önmagát mutatni. Valaki éveket tölt el egy táncnak az elemzésével, összezárja vele magát, és valamelyik jó táncosnak a figuráit egészen magáévá teszi, de annyira, hogy már nem annak a tánca jelenik meg benne, hanem ő saját maga. Jó rágondolni, hogy a magyarságunk, miközben állandóan ki van téve annak, hogy beolvadjon, megszűnjön, ilyen csodákra képes, hogy a fővárosi fiataljaink palóc tánctól elkezdve somogyit, csíki és moldvai táncokat táncolnak. Nem minden nép csinál ilyet” – Berecz András népdalénekes-mesemondó („A megőrzés utáni vágy”; Szegedi Egyetem, 2003. szeptember).
„Én is a táncházmozgalmon nevelődtem, melyet Szegedre Nagy Albert hozott be. A színpadi táncosok mozgásanyagában egyre erősebbek lettek az improvizatív elemek. Addig ez nem volt jellemző, habár a magyar néptáncban jelentős hangsúlyt kap a rögtönzés. Mikor kikerültem Hollandiába, én is a táncház hagyományán megszerzett mozgáskultúrámból éltem. A 70-es éveket megelőzően, a táncházmozgalom előtt nem nagyon voltak improvizatív elemek a koreográfiákban, például a Duna művészegyüttes, Budapest táncegyüttes munkáiban sem. Főleg az erdélyi táncházakban azonban – mint például a mezőségi táncokban ez igen jellemző – nem kötött a koreográfia, mert maga a lépésanyag olyan gazdag, hogy vétek lenne megváltoztatni. És ez később meghatározta a magyarországi és a határon túli néptáncmozgalom irányát is a népzenét kedvelő fiataloknak körében” – Tanács István koreográfus.